Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1956. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 2)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Berencz János: A bírálat — önbírálat fejlődésének és fejlesztésének néhány neveléslélektani és módszertani vonatkozása

vátétele egymás figyelmeztetése a helyes viselkedésre.) Még nagyobb azonban a szerepe a bíijálat-önbírálatnak Szambrosz megítélése szerint a VI—VIII. osztályban, a felső tagozatban. A felső tagozatban már a bírálat és önbírálat fejlődését lehet tapasztalni, különösen, ha szervezett és fegyelmezett közösségről van szó. Itt már nem ritka jelenség,, hogy a tanulók önmaguk veszik észre a hibát, esetleg önálló szempontból s bírálnak és sokszor he~ lyesen látják a hibák általánosabb okait is. Helyes javaslatokat tudnak tenni a hiba kiküszöbölésére. Míg a kisiskoláskorban inkább egy-egy jól körülhatárolt követelménnyel kapcsolatban jelenik meg a bírálat és önbírálat, addig a felső tagozatban tervszerű irányítás mellett már huzamosabb időn keresztül végzett munka, az eredmény alaposabb és az okokat is, valamint a javítás módját is feltáró bírálatra számíthatunk. Természetesen itt is, mint lazt általánosságban,, hangsúlyoztuk, a bíráló szellem helyessége a közösségtől függ, azt tükrözi. Egyes, súlyos esetekben megnyilvánuló közösségi bírálat, vagy önbírálat még akkor sem jelenti a közösség fejlett voltát, ha az teljesen a tanulókból indul ki. Fejlett közösségben ugyanis rendszeresen megvan a segítő célzatú és önálló bíráló szellem. Noha a felső tagozatú tanulóknál megfelelő irányítás mellett találkozhatunk a helyes bíráló szellem megnyilvánulásával, nem tekinthetünk el attól sem, hogy az nem mindig mélyreható, s sokszor inkább a közvetlen adottságoknál a reproduktív képzelet adottságainál marad meg. Ennek a korszaknak fogyatékosságait a bírálóképesség terén Arjamov következő példája így világítja meg: 12 éves korú tanulóknak ilyen közmondásokat kellett megmagyarázniok: „Egy harcos nem harcos" — „Aki a földet szántja, nem hadonászik" — Ebben az életkorban a tanulók pl. az első közmondásra a következő magyarázatot adták: „Hát kivel harcoljon, ha egyedül van?" — A másik közmondásra pedig válaszuk: „Hogyan is hadonászna, ha a keze el van foglalva?" Arjamov e tipikus válaszokból azt a következtetést vonja le, hogy a közmondások értelmét még nem fogták fel a tanulók, csupán a mondatok által felidézett képeket. Mindenesetre, a válaszokból bizonyos fokú kritikai beállítottság is megnyilvánul. Megnyilvánul ez abban, hogy tulajdonképpen nem látják a közmondások mélyebb mondanivalóját, problematikáját, gyakorlati értelmét és a válaszokból szinte az ütközik ki, hogy miért érde104