Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1956. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 2)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Berencz János: A bírálat — önbírálat fejlődésének és fejlesztésének néhány neveléslélektani és módszertani vonatkozása

E haladó nyugati pedagógusoknál magasabbrendű a 19. században Usinszkij felfogása. A személyiség nevelésének alapelvei közé sorolja az „igazságérzetet" és a „mértéktartó önérzetet". Mindkét tulajdonság voltaképpen a bírálat és önbírálat bizonyos mozzanatait tartalmazza magában. Usinszkij annyiban magasabbrendű a nyugati pedagógusoknál, hogy e jellembeli tulajdonságok kiemelésekor mentes az individualizmustól és a nevellő vezető szerepét fontosnak tartja. (V. ö. Lordkipanyidze: K. D. Usinszkij pedagógiai tanítása, Bp. 1955. Akad. Kiad. 294—295. lap.) Nálunk a 17. század óta jelentkeztek törekvések a skolasztikus magoltató szellem kiküszöbölésére és a tanulók önálló ítéletalkotásának fejlesztésére. (Presbiteriánusok: Tolnai Dali János, Apáczai Cseri János.) Ezek a haladó presbiteriátus törekvések a tanulók vitáit, a társadalmi erkölcstan gyakorlati kérdéseinek megoldására igyekeztek fordítani. Tolnai Dali János pl. a régi dogmatikai viták helyett a sárospataki kollégiumban olyan gyakorlati, erkölcstani kérdésekről kezdeményezett vitát, mint pl. az uzsoráról. (Makkai László: A magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen. Bp. 1952. Akad. Kiad. 87. lap.) A 19. század elejétől — a kapitalizmus kifejlődése óta — a hazánkban megjelent lélektani, logikai és neveléstani összefoglaló munkák említik az ítéleterő, az ítélőképesség fejlesztését. Az 1810. és 1870. között megjelent konzervatív és teljesen eklektikus összefoglaló munkák (pl. Fejér György: „Az ember kiformáltatása gondolkodási erejére nézve, vagyis közhasznú logika. Pesten. Ny. Trattner Mátyásnál, 1810. T— Szilasy János: 3 nevelés tudománya. Budán, 1827. — Lubrich Ágost: Neveléstudomány. Pozsony, 1868.) sem térhettek ki az ítélőképesség fejlesztésének tárgyalása elől. Ezek a konzervatív művek azonban az önálló ítélőképesség fejlesztését össze akarják egyeztetni a tekintélyek — főleg az egyházi tekintélyek — elismerésével. Ez az a pont, amelyben döntő a különbség e művek és a haladó polgári pedagógia régebbi megnyilvánulásai között. A múlt század végén Felméri Lajos műve (A neveléstudomány kézikönyve, Bp. — Kolozsvár, 1890. Ajtay K. Albert) foglalkozott viszonylag részletesen az ítéleterő és a bírálat fejlesztésével: „Mihelyt (t. i. a gyermek) önmagát, mint szerzőt veszi elő és részrehajlatlanul kezdi bírálni saját cselekedeteit és ítélni önmagát; előáll a lelkiismeretfurdalás." ... A gyermek nemcsak „a saját cselekedeteit ítéli meg, hanem a másokét is, s azokat szintén helyesli, vagy elítéli, az erkölcsi törvény és kötelezettség szempontjából, mint önmagát." — A helyes cselekedet nyomán — fűzi tovább gondolatmenetét Felméri — „a megelégedés érzése tölt el arra a tudatra, hogy őseinknek és Istennek egyaránt tetsző cselekedetet végeztünk." (I. M. 565. lap.) A 19. század II. fele óta, a hanyatló burzsoázia igényeinek megfelelően, az ítéleterőnek és a bírálatnak, önbírálatnak ilyen individualista, tekintélytisztelő, befeléforduló, passzív és sok esetben vallásos jellegű értelmezése (mint pl. Felmérié is) lesz uralkodóvá a polgári pedagógia területén. A 20. században az imperializmus korának különböző lélektani és neveléslélektani irányzatai a bírálóképesség fejlesztését háttérbe szorították. A pszichoanalízis — a hanyatló és élősködő burzsoáziának ez a lélektani megnyilvánulása, — irracionális, individualista szemléletének megfelelően csupán öncélú és passzív önelemzést ismer. Minthogy a' lélekelemzés felfogása szerint az ösztönök elfojtása lényegében neuró96