Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1955. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 1)
I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Adler Miklós: Rajzmódszertani irodalmunk
és csak azután foglalkozzék a műszaki jellegű rajzolással. Az alkalmazott rajz, anyagában és célját tekintve, „igen sokféle lehet, de nem lehet szűken értelmezett, gyakorlati érzéket adó tárgy. Ugyanez a Bevezető idézi Lenin közismert mondását'. „A politechnikai képzés nem jelenthet korai szakképzést". Az Útmutató aztán a továbbiakban, amikor felsorakoztatja hosszú oldalakon, hogy az egyes osztályokban milyen feladatokat kell rajzoltatni, festetni, a legmesszebbmenőkig óvakodik is attól, hogy bármilyen „műszaki színezetű' feladatot is adjon a tanulóknak. Ebben a nagy óvatosságban „a ló másik oldalán" találja magát. Remélhető, hogy a végleges Tanterv felül a lófa és onnan büszkén néz szét, látva, hogy a rajzolás és festés a gyakorlati életben mekkora gazdag változatait tudta létrehozni a valóság ábrázolásának és nem fog indokolatlanul idegenkedni a „nem művészi" ábrázolással való foglalkozástól sem. Ismétlem: min den rajzoló csak büszke lehet arra, hogy a rajz alkalmazásának területe egyáltalán nem szűkül, hanem a technika fejlődésével állandóan szélesedik. Felsorolni is felesleges azokat a területeket, amelyeken a rajzolásnak szerepe van. Nem „kiegészítő" hanem szerves része az emberi tevékenységnek. Az „Általános módszertani megjegyzések" c. fejezet valóban csak általános. Azért ilyen általános — gondolom — mert az Útmutató további részében, ahol óráról-órára meg lehet találni az anyagot úgyis minden egyes órához fűződik módszeres megjegyzés, sőt minden osztály anyagát megelőzi és le is zárja egyegy szövegrész, amely szintén módszeres megjegyzéseket tartalmaz. Éppen ezért kérdéses, vájjon előmozdítja-e a rajztanító munkáját, ha a kövekezőket olvassa: „ezért az óra első részében mikor a megbeszélés, a megfigyelés folyik, nem azok a kartársak járnak el helyesen, akik a jelenséget csak logikai úton magyarázzák, hanem azok, akik a téma jó beállitásával (jó világítás, megragadó, jellemző színhatás) és az ebből megindítható érzelmi (esztétikai) élmény felkeltésével, tudatosításával kezdik a munkát." Az ilyen „általánosságban" mozgó semmitmondó módszertani megjegyzések szülik a kaptafát. Azt a kaptafát, amely ellen nem győzünk eleget harcolni a pedagógiai főiskolákon rajzszakos hallgatóink körében és a kint tanító kartársak körében. Azt hiszik ugyanis, hogy minden természetutáni rajzóra „megbeszéléssel" kezdődik és mi más körül foroghatna ez a megbeszélés, 103