Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

II. TANULMÁNYOK A NYELV-, AZ IRODALOMÉS - Kaló Ferenc: A. I. Herzen a korabeli orosz és francia színházról

költeni, akkor sem a burzsoá életmódot magasztaló előadásokat nézte meg, hanem az Olympia cirkusz, a Théátre historique, vagy a Porte St-Martin műsorait részesítette előnyben, s döntése érthető és helyénvaló volt. (20) Ehhez a másfajta színházhoz sorolta, s nagyon pozitívan ítélte meg Herzen azokat a törekvéseket, amelyek a klasszikus francia színház hagyományainak ápolását tekintették feladatuknak. E tradíció továbbvitelében főként a Théátre Franc ais jeleskedett, ahol Corneille és Racine színművei arattak megérdemelt sikert. Herzen különösen elismerően írt Racine tehetségéről, tragédiáiról, amelyeket ugyan szinte gyerekkorától ismert, de most a felfedezés örömével tapasztalta, hogy „ . . . van valami lenyűgöző fenségesség a Racine-i hősök hibátlanul felépített, harmonikusan nyugodt beszédében; a párbeszéd gyakran zavaija ugyan a cselekményt, de szép, sőt az maga a cselekmény; hogy ezt megértsük, a francia színházban kell látnunk Racine-t: ott maradtak fenn a régi idők hagyományai. . ., amelyeken a XVIII. század nagy emberei nevelkedtek . . ." (21) A klasszikus francia dráma hagyományait őrző előadások a színészek számára is valódi erőpróbát, igazi művészi feladatokat, tényleges alkotó munkát jelentettek. Racine hőseit életre kelteni nem könnyű feladat, mert ,,. . . itt lehetetlen az álművészieskedő mozgás, a melodramatikus hatáskeltés, nem reménykedhet a színész sem a társulatban, sem a díszletekben, itt van két-három színész — mint piedesztálra emelt szobrok: minden rajtuk múlik. Első hallásra előkelő és gondosan kimunkált szövegmondásuk mesterkéltnek tűnhet, de ez valójában nem így van; ez az ünnepélyesség, fenségesség, plasztikusság illik a Racine-i tragédiák szelleméhez." (22) E tragédiák sikerre vitelében kiemelkedő szerepet játszott a kor ismert színésznője, Elisabeth-Félix Rachel (1821 — 1858). Herzen jellemzésében úgy bontakozik ki előttünk szerepformálása, hogy példaként szolgálhat arra, miszerint a külső látványosság hiánya nagyon jól pótolható a belülről jövő, elmélyedt alakítással. Ennek volt eredménye, hogy játéka mindig telt házat vonzott, a nézők méltán ünnepelték, hiszen egyénisége lenyűgözte őket, „ . . . amíg a színen van, bármi történjék is, nem lehet szabadulni a hatása alól;. . . a hangja pedig — bámulatra méltóan csodálatos hang! — képes gyermeket becézgetni, szerelmes szavakat suttogni és megsemmisíteni az ellenséget; olyan, amely érzékeltetni képes a gerle turbékolását és a sebzett oroszlán üvöltését is." (23) A francia klasszikusokon, a színdarabjaikban nyújtott kimagasló alakításokon kívül talált Herzen egyéb értékeket is az 1847-es év elejének francia színházaiban. A kortárs írók művei közül a legmélyebb hatást Félix Pia: A párizsi guberáló című darabja tette rá, amely jelentős sikerrel ment a Porte-St-Martin-ban. Barátainak tájékoztatására Herzen részletesen leírta a korabeli Párizsban játszódó mű tartalmát. (24) A cselekmény elmondása annyiban érdemel figyelmet, hogy kibontakozik előttünk a szereplők jellemzése, s kétséget kizáróan megítélhető, hogy Herzen egyértelműen a társadalom perifériáján tengődő (az alkalmi varrogatásból magát fenntartó Marie Didier és a hulladékokból szerzett maradékokon éppen csak vegetáló, öreg pére Jean) szemszögéből értékelte a mondanivalót. E jellemzésből az is kitűnik, hogy az uralkodó osztály képviselőinek és azok áldozatainak összeütközésénél az erkölcsi igazságtétel az utóbbiakat illeti meg. Nem érdektelen megjegyezni, hogy Herzennek nem tetszett a darab melodramatikus befejezése, amit a III. Napóleon 1851. december 2-i államcsínye után emigrációba vonuló Félix Pianak szóvá is tett. A szerző egyetértett e megjegyzéssel, de úgy vélte, hogy más végkifejlet esetén a darab Párizsban megbukott volna, mert „ . . . a francia nem szeret gyötrő töprengéssel vagy kétségekkel kijönni a színházból. Neki az kell, hogy az ügy legyen lezárva, hogy valamiként megvigasztalódjon, megbékéljen." (25). A szóban forgó darab — a valóság könyörtelen bemutatásán, így aktuális mondanivalóján túlmenően - sikerét F. Lemaítre (1800-1876) nagyszerű színészi alakításának 208