Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

Bekov válaszút elé kerül: vagy támogatja Nurov tervét, azét a Nurovét, aki homlokegyenest másképp akar mindent, mint ahogyan ő megálmodta - vagy ellenzi, és akkor tulajdonképpen az egyéni szerzésvágytól hajtott gazsdivaniak mellett tör lándzsát, feladva a „testvéri egyetértésben dolgozó bátor, szép és boldog emberek közösségének" eszméjét. A rendkívüli erőfeszítésekben elfáradt Bekov a megváltozott körülmények között már nem képes megújulni, s bár elismeri Nurov igazát, arra nincs ereje, hogy részt vegyen a megvalósításban: fizikailag, lelkileg felőrölve meghal. Bekovot nem csupán az évek öregítették meg, hanem életének bázistalansága. Az eltelt időszakban hét-nyolc hónaponként új helyre vezényelték, sehol sem sikerült befejeznie, amit elkezdett. „Én vagyok az, akire egy életen át a lemaradások likvidálására volt szükség — mondja. — Bányában, üzemben, öntözőcsatorna építésénél ... És így folyt ez mindaddig, amíg a helyembe fiatalabb, energikusabb, műveltebb emberek nem kerültek." Mindenütt jött, látott és győzött, ám lényegében gyökértelen maradt; Gazsdivan az egyetlen hely, ahol alapokat rakott le. Azért vonzódik oda, mert úgy gondolja, hogy az általa alapított városban még emlékeznek rá. Gazsdivanban azonban elfelejtették Bekovot. Az emberi emlékezet csak olyan mértékben él, amennyire a múlt áthatja a jelent. Nurovnak sikerült valóra váltania elképzeléseit: lázas sietség nélkül, a természet és a realitások figyelembe vételével oázist teremtett a sivatagban, kitartó munkájának eredménye a jelenben él. Bekov nem számolt a reális körülményekkel — a földdel és az emberekkel -, elsietett kísérlete belefulladt a homokba, városa elsorvadt, nem csoda, hogy az emberek is elfelejtették. ,,A föld elfelejtett - mondja neki Nurov —, . . . a föld mindent eltaszít, ami ellentétes a lényegével. így van az ember is." Pulatov munkásságában új állomás a „Kaip második utazása" című kisregény, amely 1969-ben látott napvilágot ugyancsak a Druzsba Narodov hasábjain

1

1 . A már előző írásaira is jellemző lírai hangvétel itt felerősödik és filozófiai töltést kap. ... Az Aral-tó egyik szigetén a halászbrigád a nagy halvonulást várja. A megfigyelők rádiogrammokat küldenek a rajzásról, a halászok előkészítik a felszerelést, szigorú ellenőrzés alá vonják az összes hajót, bárkát és egyéb vízi alkalmatosságot. Az emberek minden fizikai és szellemi energiájukat összeszedve készülnek a nagy műveletre. S e feszült várakozással teli időben Kaip, az öreg halász egy éjszaka a halálhozó kányáról álmodik. Csónakba ül hát, hogy halála előtt még egyszer visszatérjen szülőhelyére . . . A kisregényben a szerző azt meséli el, milyen viszontagságok között, mennyi erőfeszítés árán ér el Kaip a Zöld szigetre. De nem is a mese a fontos, a cselekmény vékony szála csak alkalom az írónak, hogy elmélkedjék az életről, halálról, az embernek a természetben elfoglalt helyéről. Mielőtt utolsó útjára indul, Kaip rendbe hozza házát, amelyben a fia és menye fog élni, kibékül haragosaival. Mintha csak a nagy perzsa-tádzsik klasszikus, Szaádi intelmeit követné: „Ami jót itt teszel, sírodba kísér"

1

2 Kaip nem fél a haláltól. „Tudta, hogy elmegy egy másik, örök és fárasztó világba. Tudta, hogy a jók is, a gonoszok is elmennek oda, és hogy ez az új világ egészen közel van, a körülötte lévő homokban." Elképzelése szerint a halál feloldódás a természet örök körforgásában: „A szél majd felkavarja és szétszórja a szigeten, bepereg a tengerbe és elnyelik a halak, s a gyomrukban fogják hordozni a homokot, meg az uszonyaik között. Onnan pedig idegen városokba és oázisokba kerül, és örökké körben fog forogni, hogy meglelje a nyugalmat, mégsem találja meg a világ végéig." Magától értetődőnek tartja, hogy az ember visszatérjen a természetbe. Naiv materialista elképzelése van az ember keletkezéséről is: „Kezdetben úgy tűnt Kaipnak, hogy az első ember forgószélből lett. A dombon barlang van, onnan tört elő a forgószél és elvitte a homokot a tengerhez, 326