Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1975. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 13)

Ha megvizsgáljuk az így kapott képet, akkor láthatjuk, hogy a dolog és a dolog töredékei közül a tárgy és a tulajdonság rendelkezik a statikus és diszkrét jelleggel egyidejűleg. A többi módozatok megismeréséhez a konstruktivizációra van szükség. Ez azt jelenti, hogy a dinamikust statikusra, a kontinuust diszkrétre változtatjuk. Az absztrakció ezen típusa tehát az állapotot, az eseményt, folyamatot, illetve a viszonyt, viselkedést, összefüggést stabillá, diszkrétté teszi, vagyis ezek „tárgyak", illetve „tulajdonságok" lesznek. Ha megfigyeljük, az állapottól haladva a folyamat felé, illetve a viszonytól az összefüggés felé egyre erőteljesebb a „meghamisítás". Ugyanis míg az állapot statikus és kontinuus, az esemény diszkrét és dinamikus, addig a folyamat kontinuus és dinamikus egyszerre, tehát itt mindkét jelleget meg kell változtatni, míg az előző kettő esetében vagy az egyiket, vagy a másikat. Ez éppenséggel történhet az állapot statikus jellegének abszolutizálásával, vagy az esemény vonatkozásában a diszkrét jelleg abszolutizálásával. Hasonló a helyzet a dolog töredékeinél. A konstruktivizációval a megismerés nem fejeződik be, hanem az így kapott „statikus képet" összehasonlítjuk a valóságos állapottal, eseménynyel, folyamattal, illetve viszonnyal, viselkedéssel és összefüggéssel, amelyek valamilyen mértékben és formában dinamikusok és kontinuusok. Az eltérések nyomán újabb konstruktivizációkat alkotunk, amelynek eredményeképpen mélyül és pontosabbá válik a megismerésünk. Az absztrakció lehetővé teszi, hogy pontosan és általában fogalmazzuk meg az állapotot, az eseményt, a folyamatot, illetve a dolgok viszonyát, viselkedését, összefüggését. Az alkalmazott abszolutizálás nyilván viszonylagos, hisz a megismerés célja a valóságot úgy megismerni, ahogy az van, semmit sem hozzátéve, vagy elvéve belőle. Ezt igaz, csak hozzávetőlegesen, közelítőleg tehetjük meg, mert a valóság gondolati felölelése mindig feltételezi a valóság meghamisítását, egyszerűsítését, sematizálását. [Újra hivatkozunk Leninre, aki a mozgás ábrázolásával kapcsolatban fejti ki ezeket a gondolatokat. (Lásd 4. jegyzet).] De mint azt az előzőekben már érintettük, ez a „meghamisítás" a tudomány fejlődésével csökkenő tendenciát mutat, fogalmaink, törvényeink állandóan fejlődnek, pontosabbak lesznek. Ebben rejlik a megismerés mély dialektikája. A valóságnak a változás és megmaradás egységében megnyilvánuló dialektikus ellentmondásos természetének megragadása igen bonyolult feladatot ró a gondolkodásra. A bonyolultság abból fakad, hogy a gondolkodásnak ellentmondásmentesen kell kifejezni az objektív ellentmondásokat. És miután ez igen nehéz, ennek során olyan ellentmondásokba keveredhet, amelyek különben nem sajátjai a valóságnak. Ebből következik, hogy a konstruktivizáció nyomán fellépő esetleges logikai ellentmondások nem egyszerűen a véletlenek eredményei, hanem törvényszerűen következnek az objektum-szubjektum közötti ellentmondásból. (Ezt a logikai ellentmondást nevezhetjük az absztrakció árának is. Ilyen még a paradoxon.) Példaként említhetjük a fény kettős — korpuszkuláris és hullám — természetének a megállapítását. Sokáig tartott, míg a fizika kiderítette, 4* 51