Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1975. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 13)

A középső-krétában az alpida orogenezis ausztriai hegységképződési szakaszában kapta a hegység mai szerkezetét és ezzel a tektogenezissel kapcsolatos a szarvaskői vulkanizmus. A szerkezetképző mozgások után a felső-kréta trópusi klímaviszonyai egy hosszantartó tönkösödési folyamatot indítottak meg a hegység új, részben még alakuló szerkezeti rendszerén. A Bükk-hegység harmadidőszaki felszínfejlődésének fő vonásai Eocén A krétéban kialakult gyürt-pikkelyezett és ezzel élénk domborzatú bükki terület gyors ütemű areális felszínlepusztulással haladt egy tipikus tönkfelszín kialakulása felé. A denudációs folyamat megszakítás nélkül folytatódott az eocén elején át egészen a felső eocén transzgresszióig. A hegység elegyengetett felszínné pusztulásában más szerzőkkel egyetértve (Schréter Z. 1954., Pinczés Z. 1969.) a kréta végének, alsó és középső eocénnak klimatikus okokból (trópusi éghajlat) döntő szerepet tulajdoníthatunk. Hogy mégis miocén tönkfelszínről beszélünk (Láng S. 1954., Bulla B. 1962., Pécsi M. 1963) azzal indokoljuk, hogy a terület tönkfelszínné fejlődésének optimális és döntő szakasza a kréta-eocénben lejátszódott, de nem vált tökéletes tönkfelszínné. Erre bizonyíték az eocénoligocén üledékek megmaradása és kizárólagos peremi előfordulásai. Ha kialakult volna az eocénban a tönkfelszín megmagyarázhatatlan lenne annak tektonikus feldarabolódása nélkül a középső területrészek paleogéntakaróinak lepusztulása úgy, hogy a peremeken az eocén-oligocén rétegek megmaradjanak. A hegység belső területein harmadkori tektonikus mozgásokat a geológiai irodalom nem említ. Az oligocén ősföldrajzi kép a hegység középső részét magasabbnak tartja, ez szintén az eocén tönkfelszín ellen szól. A miocén első felében a felszín továbbformálódott, először a hegység központi, magasabb részeinek paleogén takarói pusztultak le, ezzel exhumálódott a kréta-eocén denudációs felszín, ami nem érte el az elegyengetett felszínek lepusztulási értékét. A megtisztult kréta-eocén felszín tovább fejlődött és a középső miocénban befejeződött a tönkképződés. Az így elegyengetett felszín kialakulása tehát a miocénban ért véget. Továbbfejlődésére geomorfológiai értelemben nem volt lehetőség, másrészt a terület kiemelkedése a miocén végén már egy új denudációs felszín kialakításának a pliocén hegyláblépcső fejlődésének adta meg a feltételét. A továbbiakban a hegység miocénig fejlődő első legmagasabb elegyengetett felszínét miocén tönkfelszínnek tekintjük. Helyesbíteni kell azokat a Bükkre vonatkozó felszínfejlődési nézeteket, amelyek a hegység kevésbé feltárt geológiájára alapozva a hegység területét a felső triásztól véglegesen szárazulatnak tartották (Leél—Őssy S. 1954., Vitális Gy. 1957., Frisnyák S. 1958.) Jelenlegi ismereteink szerint a hegység első tartós szárazulati időszaka a felső eocénban véget ért (Balogh K. 1964., Bulla B. 1962., Schmidt E. R. 1961.) Ekkor az egész mai Bükk területe tenger alá került és csupán a hegységtől délre eső terület jelentette a legközelebbi szárazföldet. A hegység déli oldalán a felső eocén transzgresszió előtt felhalmozódott, a mélyebb eocént képviselő szárazföldi 460