Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)
hol." (10. о.) Ilyen öntelt, visszataszító megnyilatkozások, amelyek még Simonyit és Arany Jánost sem átallották kikezdeni, aligha használtak a nyelvtanirodalom fejlődésének. — Nem kevésbé elmarasztaló véleményt közölt Simonyi nyelvtanáról Thewrewk Árpád [38], aki mottójában nyelvtani karikatúrának nevezi Simonyi munkáját (,,c' est la caricature d' une grammaire"). Véleményét tömören így foglalja össze: „Azoknak az iskoláknak, hol a Simonyi-féle tős-töves nyelvtan szerint oktatják, vagy jobban mondva oktalanítják a szegény tanulókat, kijutott az egyiptomi csapásokból az egyik t. i. az egyiptomi sötétség." A könyv megjelenése óta veszélyben a magyar nyelv ügye — kongatja meg a vészharangot Thewrewk. Felháborodásának fő oka, hogy Simonyi feltételezte a tővéghangzót mint nyelvtörténeti jelenséget. Pedig szerzőnk szerint — ezek kötőhangzók. Maga Hunfalvy is ellene volt Simonyi nyelvtanának, és sorra megmutatta azokat a részleteket, amelyek szerinte az iskola szempontjából célszerűtlenek. Szerinte a mondattani alapon álló nyelvtanok igen sok kárt okoztak. Mi lehet a járható út? ,, . . . a mely nyelvnek az alaktana oly dúsgazdag, mint a magyaré, ott két sorbeli, egymástól nagyon különböző kategóriákat kell tárgyalni, úgymint alaktani és mondattani kategóriákat. Ezeknek együttes felfogására és megértésére a gyermeki ész nem alkalmas ..." Simonyi magyarázatait nem tankönyvbe, hanem a tanár szájába valónak tartja. Szerinte az utasításoknak megfelelően a nyelvtanítás nem annyira a magyar nyelvet, mint inkább a mondatelméletet akarja ismertetni [39]. Simonyi Zsigmond céljául tűzte ki, hogy megszüntesse a nyelvtudomány és az iskolai nyelvtanítás között mutatkozó szakadékot, és tudományosabbá akarta tenni az iskolai nyelvtantanítást is. A kritikusok megjegyzései is bizonyítják, hogy valóban rendezésre szorult már a nyelvtudomány és a nyelvtantanítás viszonya. A nyelvtudomány művelői elmarasztalták a nyelvtankönyveket, de a gyakorlati kérdések kimunkálásával maguk nem mutattak példát a kettő összekapcsolására. A nyelvtanírók viszont még tisztázatlan tudományos nézeteket is bevettek nyelvtankönyvükbe. Bakos József ezt a kort jellemezve a következőket írja: ,, . . . két véglet jelentkezett: 1. Az iskolai leíró nyelvtankönyvek szerkesztői, írói és a praktikus nyelvművelési, nyelvhelyességi szakcikkek munkásai kritika nélkül „experimentálták" az egyre fejlődő nyelvtudomány újabb és újabb vívmányait ... A nyelvi tényeket elemző elméleti, nyelvészeti anyag rendszertelen és módszertelen felsorakoztatásából azután sok logikai és pedagógiai következetlenség született. 2. Nem volt megfelelő az „előadás" a „tannyelv" sem, s egyes szerzők olyan „nyelvtankönyvi irályt" honosítottak meg az ijesztően nagy számú iskolai magyar nyelvtankönyvekben, aminek nem sok köze volt sem a tudomány szaknyelvéhez, sem az élet természetes nyelvi formálásához" [40]. A szenvedélyes hangú viták ellenére Simonyi nyelvtana hosszú éveken keresztül volt használatban, és töltötte be jól a maga hivatását. Kétségtelen, hogy a korabeli kritikák sokszor elhamarkodottan ítéltek. így pl. Szinnyei könyvével [41] kapcsolatban Brassai is meglehetősen gyorsan alkotta meg a maga véleményét: „Megvallom, hogy idáig érkezve s futólagos áttekintésre meggyőződve, hogy a könyvbeli elemzés is ezzel 57
