Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

Többen, így az erdélyiek általában, valamint különösen Jánosi Ferenc nagykőrösi tanár már a reformkor idejében is igen élesen támadták a vegytani műnyelvet [63]. Jánosi az 1852-ben kiadott természetrajzi olvasókönyv Elő-Beszédében is leszögezte, hogy a vegytant is nem az fogja magyarrá tenni, hogy halvanyt, büzenyt, dárdanyt stb. beszélünk" [53], mégis mindenhol megemlítette szinonimaként a Bugát-féle elnevezéseket, tudva azt, hogy akkor már közel 25 éves sokan használták ezt a nómenklatúrát. A legtöbben azonban a Bach-korszakban tilos magyarkodást a kémiai szakkifejezések purista használatával pótolták. Schirkhuber Móric említett könyve 1844-es kiadásában még mindenhol közölte a szakkifejezések német vagy magyar megfelelőjét, 1851-ben már alig tette ezt, ezért ma már csak szakszótárral olvashatjuk el pl. a következő mondatait: ,,A sók vegytani elnevezésére magyarban az alkrészek teljes kitételével élünk, például alhalvacssavas mészlég, kénsavas vasélecs, szénsavas óloméleg" [64] (értsd: kalcium-hipoklorit, vas(II)-szulfát, ólom-karbonát), vagy: ,,A földgyökökhöz tartozó fémek ezek: édeny, jáczany, pikeny, tereny és timany" [65] (Be, Zr, Y, Th. Al). Lényegében csak a Bach-korszak alatt, elsősorban ugyancsak a rejtett magyarkodás miatt kezdett elterjedni a kémiai nevezéktannal is mesterkéltebb ásványtani műnyelv, amely az ásványok, kőzetek nevéül a sziklához hasonlóan -la, vagy -le szóvégződéssel ellátott szavakat alkalmazott. Mihálka Antal ásványtana különösen gazdag ilyen elnevezésekben: pl. zsirla (szteatit), rajzla (grafit), vízmentle (anhidrit), kigyla (szerpentin) stb., stb. Hanák János természetrajzában [12] is találunk néhány ennel is ijesztőbb szóalkotást: foszla (azbeszt), tajla (talk), fősz (gipsz), ragyag (augit), őgle (obszidián), somló (bazalt, Somlyóhegy), torolvány (konglomerát). Az ásványtani műnyelv használata ellen még többen tiltakoztak, mint a vegytani ellen, s általánossá egyetlen kifejezésük sem vált még akkor sem. A szakmai szempontból az előbbiekben elmarasztalt, szerző nélküli „Természettörténet" a régi, de ma is használt, ma is érthető nómenklatúrával élt [46], s neki lett igaza. Amilyen mértékben csökkentek az osztrákok németesítési próbálkozásai, olyan mértékben csökkent a tankönyvekben általában a vegytani műnyelv alkalmazása, mutatva azt, hogy az ötvenes évek elején e kifejezések felkapásának elsősorban nem szakmai, hanem nacionalista gyökerei voltak. A vegytani műnyelv elhalványodásában jelentős szerepe volt a kémia gyors fejlődésének, a tömegesen előállított újabb és újabb vegyületek, különösen a szerves kémiában, amelyek számára neveket a műnyelv megalkotói nyilvánvalóan előre nem adhattak. 1857-ben megkísérelte ugyan Oroszhegyi Józsa, hogy a Schuster-féle elvek alapján megalkossa ennek a tudományágnak is a műnyelvét [65]. Az Oroszhegyi-féle nyelvben a metil-alkohol: faléi, a monoklór-ecetsav: eczeg-halvat, az etil-alkohol: egenylél, a kakodil-gyök: böszmireny, az amid: légkönecs, a nitril: légvény, az imid: légkönleny volt. Ezt a nevezéktant az iskolák, de a szakemberek sem fogadták el, egyrészt eltelt akkor már az az idő, amikor szükségesnek érezték a magyarkodást, amellett pedig Oroszhegyi nem 103