Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1973. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 11)

Dr. Nagy József (szerkesztő)—Friedrichné dr. Kovács Irén—dr. Nagy Andor— Rátkai István—Somos János—Szabó Endre—dr. Szűcs László: Az általános iskolai tanárképzés 25 éve az egri Tanárképző Főiskolán

napig több mint tízezer nyomtatott oldalon 598 tanulmányt tett közzé. (2. sz. táblázat.) E helyi publikációs lehetőség felvillanása — mely kötetenként 30—40 főiskolai dolgozatnak és külföldi közleménynek adott helyt — különösen a főiskola első évtizedében nagy lendületet adott a szépen meginduló tudományos tevékenységnek. A közlemények sorát metodikai különkiadványokkal is bővítettük, amikor 1965- és 1969-ben „Series Methodica" címen módszertani kutatásaink eredményét, összességében 335 oldalon, 38 dolgozattal, két kötetben kiadtuk. Ez nem azt jelentette, hogy a vidéki kutatás le akarna mondani a központi orgánumok adta lehetőségekről. Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az elmúlt 22 év alatt közel 4000 publikáció került ki az egri kutatótanárok tollából bel- és külföldi folyóiratokba, napilapokba, vagy könyvek, tankönyvek és jegyzetek lapjaira. A publikációs lehetőségek sorát helyi kezdeményezések is gazdagították. A megyei tanács, a népfront, a TIT és a főiskola közös szerkesztésében már 1954-ben megjelent a „Heves megyei Füzetekmajd ezt követte a „Tudósító" és a „Hevesi Művelődés" időszakos kiadványai, melyekben főleg pedagógiai jellegű tanulmányok öregbítették a főiskolai oktatók tudományos hírnevét. Külön szeretnénk megemlíteni a publikációs lehetőségek sorában a pedagógusképző intézmények közös „Módszertani Közleményét", mely a Szegedi Tanárképző Főiskola gondozásában jelent meg, és mint országos pedagógiai orgánum, 1966—72. között 20 dolgozatot jelentetett meg főiskolánk oktatóinak tollából. Ha az arányokat tekintjük át a 25 év tükrében, érdekes következtetésekre juthatunk. A főiskola első éveiben (1949—53) az oktatói kar nagy része (kb. 50—60 százaléka) publikált ugyan, de szerény mértékben. Ez a tény valószínűleg azzal magyarázható, hogy az akkori tantestületnek sok olyan értékes tagja volt, aki járatos volt a tudományos kutatásban és főiskolára történő kinevezése előtt is rendszeres irodalmi tevékenységet folytatott, de viszonylag kevés idő állhatott rendelkezésére az elmélyült kutatásokhoz. A főiskolai tantestület bővülésével (1953—58) szakmai szempontból bizonyos hígulás következett be. A közben eltávozó oktatók is a színvonalas tudományos munkások közül kerültek ki, s ennek következtében csökkent a dolgozataikat megjelentető, intenzív tudományos kutatást végző oktatók aránya. Később, 1958—62 között kiugró arányokat produkálva, növekedett azoknak az oktatóknak a száma, akik szívesen és sikeresen írtak. Az utóbbi évtizedben (1962—72) az arányok csupán annyiban módosultak, hogy kialakult a főiskolai Oktató kar saját kutatásait rendszersen publikáló részének viszonylag standard csoportja (kb. 40—45 százaléka a testületnek), akik számszerűleg is nagyobb mértékben teszik közzé tevékenységük eredményeit. Beszélni kell az oktatók nyelvtudásának fejlődéséről, úgy is mint a kutatás egyik feltételéről. A korszerű tudományos munkához elengedhetetlen a tudományszak legelterjedtebb idegen nyelvének ismerete. Ez tudományszakonként változó lehet, azonban az, aki anyanyelvén kívül egy nyelvet sem ismer, bizonyos, hogy nem tud lépést tartani tudományszakja fejlődésével. 64