Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1972. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 10)
Az alapvető vád a kiegyezés utáni kultúrpolitikával szemben az, hogy túlságosan liberális volt. Amíg a kiegyezés előtt az uralkodó nagyon is szemmel kísérte a neveléspolitikát, az önálló magyar kultuszminisztérium nem fordított erre elég gondot. „Nemzeti tragikumunk egyik fő forrása, hogy államférfiaink túlnyomó része nem vette észre a kultúrpolitikának minden fölött álló centrális jelentőségét" [8] — írja Komis Gyula Kultúrpolitikánk irányelvei c., 1921-ben megjelent tanulmányában. Kiemeli, hogy „elhanyagolták a népiskolát", a középfokú intézmények nemzeti eszmények nélküli határozatlan, liberális szellemet valósítottak meg. Ennek lett a következménye, hogy „ . . . a szolid műveltség nálunk a tömegekből hiányzik. így az ipari munkások nemzeti létünkre oly tragikussá lett demagógiáját a parasztdemagógia fokozta" [9]. Hasonló szellemben vádolja a liberalizmust az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, Lévai Ede is, aki az egyesület 1920. szeptember 24-én tartott közgyűlésén a következőkben foglalta össze a háború előtti kultúrpolitika hibáit. ,,Ha visszatekintünk az utolsó félszázad eseményeire, megállapíthatjuk, hogy nagyhangú és lelkiismeretlen szociológusok és reformerek már régebben megkezdték és évtizedeken át folytatták a mételyezés és rombolás munkáját. Sajtójukban, egyesületeikben, gyűléseiken fennen hirdették, hogy haza, vallás, nemzet lomtárba való ósdi fogalmak; a hagyományokon tnyugvó bevett erkölcsi rend: akadálya a tömegek boldogulásának, előmozdítója a gyöngék kizsákmányolásának. Aki hazaszeretetről mert beszélni, azt lemosolyogták; a vallásos embert kigúnyolták; hadat üzentek még a tiszta családi életnek is. így iparkodtak fokozatosan és tervszerűen kiölni a nemzedékekből a régi ideálokat. . ." [10]. Az 1920-ra összehívott „nemzetgyűlés" szintén hasonló szellemben foglal állást. Kezdve a miniszterelnöktől az egyszerű képviselőkig azonos tartalmú és szellemű nyilatkozatokkal találkozunk és nem is próbálja senki a néptömegek forradalmi fellépésének okát a korábban említett tényezőkön kívül keresni. Huszár Károly miniszterelnök szerint „Évtizedeken át szisztematikusan előkészített belső rothasztás, kívülről érvényesülő propaganda, téveszméknek bontó ereje . . . nemzeti jelszavaknak csábító bűverejébe burkolt demagógia . . . okozta, hogy a nemzet csaknem a pusztulás elé került" [11]. A nemzetgyűlés messzemenően egyetért a miniszterelnökkel és egyértelműen vádolja a liberalizmust, amely lehetővé tette, hogy „a magyarság szellemét elrontsák" és a nép „lelkivilágától idegen tani »ások" elterjedtek [12], Mielőtt tovább vizsgálnánk a liberalizmus „bűneit", néhány mondat erejéig vissza kell térnünk az eddigi vádak indokoltságának vizsgálatára. Ezeket „nem érdemelte meg" a magyar liberalizmus. A magyar uralkodó osztály ugyanis számtalan olyan tényezőt, kizáró intézkedést alkalmazott a jelzett korszakban, amely lehetetlenné tette egy valóban liberális kultúrpolitika kibontakozását. Ismeretesek a munkásosztály és a parasztság mozgalmaival szemben alkalmazott intézkedések, az ifjúmunkás-mozgalmak kibontakozásának megakadályozására hozott egyházi és világi törvények és egyéb rendszabályok [13]. Ismeretesek azok a kultúrpolitikai jellegű oktatás- és nevelésügyi törvények és rendeletek is, 22