Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1972. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 10)

„Hadakozó vitéz népem mind kevés, Fogy az ember, szaporodik a törés; Minden katonámra Egy-egy kapu tárva Dőledező falamon: De azért mi nem megyünk ki, Itt halunk meg a romon." Hallja Márton, Oroszfalu pásztora, Kezeinél az úri szent vacsora . . . Itt félbeszakad a költemény. Valószínű, hogy Arany úgy érezte: más úton kell indulnia és haladnia, hogy megírhassa a lelkében élő és még formálódó (s a legmegfelelőbb nyelvi formát kereső) nagy élményét Szondi hősi haláláról. A két apród történeti alakjának megrajzolásához talán épp saját iskolájának hasonló korú diákjai, saját dolgozatíró tanulói „adták" neki az élő képet. Másodszor is versírásba kezd: A két apród Szondi vitéz harcolt lelkesen, Drégel alatt nyugszik csöndesen; Sírja felett kopján gyászlobogó, koszorú, Kopja tövén két szép ifiú. Itt ezt is abbahagyta, mint aki még nem találta meg mondanivalójához az igazi hangot: a végleges formát. Tovább érlelte magában a költői élményt, míg aztán harmadszorra, 1856 júniusában (az említett tanév végén) megszületett a remekmű: Szondi két apródja Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom, Tetején lobogós hadi kopja. Két ifiu térdel, kezökben a lant, A kopja tövén, mintha volna feszület. Zsibongva hadával a völgyben alant Ali győzelem-ünnepet űlet. „Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért? Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra? Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért, Odaillőt egy huri nyakra!" 207