Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1972. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 10)

Arany János óráin sohasem szakadt külön egymástól a magyar irodalom ós a magyar nyelv. Hegedűs András könyve kitér arra, hogy ezeken az órákon példamutatóan folyt a nyelvi nevelés. Azt olvassuk itt Aranyról: „Az írók nyelvéről rövid, jellemző, megragadóan szép megállapításokat tett. Magyarázata a költők nyelve megismerésére ösztönzött és lelkesített" (Arany János a katedrán. Tankönyvkiadó, 1957. 140. lap). Megjegyzi továbbá: „Aztán az is fő törekvése volt Aranynak, hogy a hazaszeretetet tápláló anyanyelv ne csak az írók művéből, az ő tanári magyarázatából, hanem tanulói szájából is erővel és bájjal hangozzék. Állandóan finomította, nemesítette nyelvérzéküket" (uo.). Tanulóit lenyűgözte tanáruk páratlan szerénysége. Szavait mély érzések forrósították át, s emberi nagysága volt az ő tanári munkájának, eredményeinek a megalapozója. Hegedűs rámutat: „Arany irodalmi óráinak hatását az is fokozta, hogy a növendékek tanáruk egyéniségében a legszebb emberi tulajdonságokat látták meg" (uo., 143. lap). Méltán idézheti Arany egyik volt tanítványának a Magyar Tanügyben közölt visszaemlékezéséből: „ . . . Arany nemcsak tanítása által hatott, hanem egész egyéniségével gyakorolt mély benyomást a fejlődő lelkekre." Magyartanári szemlélete jól kiviláglik a költőnek abból a bírálatából, melyet — már az 1860-as években — Remete József Aeneisfordításáról írt. (Arany az ókori, latin és görög klasszikusokat eredetiben olvasta. A cs. kir. tanhatóság által még 1851-ben kért hivatalos önéletrajzában így vallott nyelvtudásáról: „Anyanyelvemen, a magyaron kívül értem és beszélem a latin és német, — olvasom az angol, francia és hellén nyelvet." L. Arany János összes művei XIII. Akadémiai Kiadó, 1966. 103. lap.) Bíráló cikkében az akkori iskolákban folyó irodalomtanítás fő hibájául azt rója fel, hogy a művek aestheticai oldalát jóformán semmibe veszik, pedig szerinte arra kellene törekedni, „hogy költőt költőileg élvezzen a tanítvány", s benne a szép iránti érzelmet kellene gerjeszteni, ápolni, erősíteni. Kifejti ebben a bírálatában, hogy ő „a classicusok tanulmányát" nagyon kívánatosnak tartja. Vergiliusnak, Homérosznak, Horatiusnak „ha egyebe nem volna, mint nyelvbéli tökélye [Az én kiemelésem. P. E.], azzal is megérdemelné, hogy mindenkor, minden nemzet költészetének iskolája maradjon". Miben áll Arany szerint ez a nyelvbeli tökély? És miért lehet ez a mi számunkra is igen tanulságos példa? Idézem az ő szavait: ,,E remekséget így foglalhatni össze: erő és báj. Erő és báj: ép ezek indultak veszendőbe a magyar költői nyelvből. Mint oldott kéve, lazül a mondat napról-napra. Rövidsége nyúlik, biztos körvonalai elmosódnak, ruganyosság a ernyed. Csak el legyen mondva, kéthárom szó nem tesz különbséget." Vajon ma, jó száz évvel később, nem kísért már iskoláinkban ez a nyelv iránti igénytelenség és felelőtlenség, ez a csak el legyen mondva gondolkodásmód? Sajnos, nemegyszer a magyarórákon is találkozunk vele! Nekünk is szól Arany János itteni figyelmeztetése, mely nemcsak a klasszikusok olvasására, hanem az anyanyelvi nevelésre is vonatkozik: „Nem azért óhajtom a classicus írók tanulmányát, hogy nyelvünkbe idegen 202