Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

nak (hatalom, erőszak, hit, bizalom stb.) ábrázolására vállalkozott. Az új törekvésekre példákat bőven idézhetnénk (Veres Péter: Rossz asszony és Almáskert, Cseres Tibor: Here báró, Örkény István írásai, Déry Tibor: Niki, Palotai Boris: Ünnepi vacsora, Bárány Tamás: Csigalépcső stb.), s bár voltak nagyobb lélegzetű művek is (pl. Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz, Veres Péter: Három nemzedék, Tatay Sándor: Simeon ház, Remenyik Zsigmond: Por és hamu, Németh László: Égető Eszter), most elégedjünk meg azzal a megállapítással, hogy az erkölcsi érzékenység és a műfajok átalakulása (a kisregény, a novella, a riport, az önéletrajz és önportré előtérbe kerülése) prózairodalmunk fő jellemzője volt 1953 után, s ez már a hatvanas évek felé enged tekinteni. A harmincas—negyvenes évek fordulóján induló, és a háború élményét magukkal hozó írók meglehetősen nehéz időszakban léptek fel. Az „irodalmi derékhadnak" tisztelt írói csoport tagjai nehezen találtak magukra. Ottlik Géza, Örkény István, Mándy Iván, Cseres Tibor, Karinthy Ferenc, Szeberényi Lehel, Sarkadi Imre és általában a negyvenes évek nemzedéke meglehetősen kanyargós pályákon érkeztek el a hatvanas évekhez, az új magyar próza „virágkorához". Érthető módon történt ez így, hiszen az eszmei útkeresés és az irodalompolitikai viszonyokkal változó esztétikai normák meglehetősen változó produkcióra kényszerítették őket. Sarkadi Imre nemzedékének kivételes egyénisége. Első novelláiban — a népköltészeti témát modernizáló Kőműves Kelemenben, valamint a mitológiai témákat feldolgozó elbeszélésekben — a háborús emlékekkel számolt le, és leginkább a szürrealizmus szabadabb asszociációi serkentették írásait. Még a közvetlenül társadalmi kapcsolatokat mutató elbeszélésekben is felfedezzük a freudi hatásokat (Pokolraszállás, A szökevény). Nehéz lenne ezt a nagy pszichológiai érzékenységet bárkivel is rokonítani, de azt mindenesetre mutatják ezek a novellák, hogy Sarkadi újító írónak indult. Racionális értelemkeresés jellemzi korai írásait, és a magyar próza anekdotikus-cselekményes hagyományaival szemben erős gondolatiság, valamint a jelenre vonatkozó jelképes tartalom. Hiábavaló lenne találgatni, hogy a lehetséges kapcsolatok közül kivel is rokonítható mindez — előzményei ott vannak Kosztolányi novelláiban is például —, mert az írói pálya szempontjából csak az erőteljes egyéni hang a fontos. Az életmű továbbfejlődése szempontjából az a lényeges talán, hogy ezt az önálló hangot Sarkadi nem annyira a magyar szépirodalmi előzmények nyomán találta meg, hanem sokkal inkább világirodalmi és filozófiai tájékozódása segítették ebben. A bergsoni időproblémát — igaz, Joyce UZyssesének ismeretében — a tudati vagy helyesebben a tudatalatti indítékokkal összekapcsoló Oszlopos Simeon című regény 1948-ban utalt ezekre a tájékozódásokra. A személyiség modern életérzései izgatták elsősorban az írót, ami a próza szabadabb kezelését kívánta meg. Mindemellett Sarkadi tájékozódása a magyar próza újabb eredményei felé nyilvánvaló, amit Németh László Iszony című regényéről a Válasz hasábjain közzétett, máig érvényes sorai is mutatnak: Németh Lászlót az Iszony tette „a mai magyar irodalom legizgalmasabb aktualitásává, s 6* 83