Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

nemzedék előtt tehát nyitva volt az út: a jelen problémáit kellett megírni, s az író csak az eddigi eredmények összefoglalásával vállalkozott erre a feladatra. Az elődök útja több lehetőséget kínált: a legnagyobbnak tisztelt Móricz Zsigmond-i prózaeszmény nagy tekintélyével a magyar próza hagyományos, élethűséget követelő irányát jelölte meg folytatható örökségnek; az élethűséget megőrző, de az áttételesebb ábrázolástechnikát vállaló Németh László-i ,,tudatregény" sokak szemében Móricz prózájának egv modernebb változata volt; azután ott voltak az előző korszak „újítói", a líraiságot romantikus módon átélő Krúdy Gyula, a mélyebb lélekelemzés igényével alkotó Kosztolányi Dezső és Babits Mihály, az avantgarde elemeit is vállaló Nagy Lajos, és nem utolsósorban a valóságot és látomást ötvöző Gelléri Andor Endre. A sor még így sem teljes, mert a felszabadulásig eleven hagyományt dolgozott ki a népi írók dokumentáló, szociografikus realizmusa, és nagy lehetőségként eleven példa volt a realista törekvések folytatására Déry Tibor Befejezetlen mondata is. Mindehhez számítsuk még hozzá a realizmus és szürrealizmus összeötvözésére tett kísérletet Sőtér István Bűnbeesés (1947) című regényében, s akkor megközelítően előttünk áll szépprózánk képlete a felszabadulást követő első esztendőkben. A fordulat éve körüli kritikai csatározások a hagyományos realizmust tették meg esztétikai eszményképnek, és ennek élethűséget követelő normatívái merevedtek sablonokká az ötvenes évek elején. Azok a kezdeményezések, amelyek a fenti példákban a gondolatiság intenzívebb vállalásával el akarták szakítani prózánkat a cselekményes „fejlődésregény" hagyományától, és ily módon akarták az európai regény fejlődési vonalába emelni, egy időre háttérbe szorultak, és majd csak az ötvenes évek közepén jelentkeztek olyan törekvések, amelyek a megkésettséget be akarták hozni. Az 1956-os események azonban egy időre ezt a folyamatot hátráltatták, s csak a hatvanas években engedték kiteljesedni a magyar próza „új hullámát." Visszatérve még az ötvenes évek problémájához azt kell elmondanunk, hogy a Lukács György „nagyrealista" koncepcióját elferdítő szocialista realista eszmény (hiszen Lukács György soha nem követelt helyzet- és jellemsablonokat, sőt!) misztifikálta a témaválasztást, és türelmetlen volt a jelen problémáihoz a múlt felől közeledő regény vállalkozásokhoz. Voltak ugyan jelentős kísérletek (Veres Péter: Három nemzedék, Sándor Kálmán: Szégyenfa, Rideg Sándor: Tűzpróba és Sámson, Illés Béla: Fegyvert s vitézt éneklek és Honfoglalás), de ezek félbemaradása, valamint Déry Tibor Felelet című regénye körüli vita bebizonyították, hogy sem az igényesebb realizmus, sem a társadalmi problémákat morális síkon tárgyaló, az áttételes lélekelemzéssel a gondolatiságot elmélyítő, esetleg esszéizáló törekvés nem fért bele a sematizmus esztétikai rendszerébe. 1953 után egyre több olyan törekvés volt prózánkban, amely — a korszak politikai légkörének változásával és az irodalompolitikai viszonyok rugalmasabbá válásával — merészebben nyúlt addig tiltott témákhoz is, és a közelmúlt, a személyi kultusz és a jelen erkölcsi problémái82