Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1969. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 7.)

5. ábra dékek annál nagyobb biztosságra tehessenek szert: ennek indoklását sincs miért űzni-fűzni." Bizony érthetetlen a mai zenetanár számára: 1. A moll tonalitás „re" kiindulásához való kapcsolása, hiszen később, a skála kiegészülése után úgyis lá-sor lesz belőle. 2. Az alaphang alatti dó emlékezetbentartása inkább a mixolíd jelleget adja, és szintén zavaró. A harmadik évben még tovább bonyolódik a ritmikus elemek elsajátítása az „Ütemnemek" címszó alatt, ahol a közlést követő verbalizmus a döntő. Elvonttá, misztikussá válik a 27. §-ban: „A tanító a 2-ik évben már több ízben gyakorolt négyes ütenyzésben, itt is néhány gyakorlatot tétetvén: a tanítványok négyes ütenyzése kíséretében a múlt évben tanult dalok közül néhányat ismételtet: hivatkozik ama korábbi tapasztalatra, hogy némely (az illető dalból épen névszerint megnevezhető) szótagokra két ütésig, másokra pedig egy-egy ütésig kellett énekelni; végül ismételje a tanító a tanítványok által az elébb négyes ütenyzéssel énekelt dalt (dalok egyikét) de most már kettős ütenyzéssel s ugyan így ismételtesse a tanítványokkal is. Ez által kezdenek belegyakorlódni abba, hogy egy ütésre két hangot (egyszersmind két szótagot) mondjanak ki." Elkopottnak ítélhetjük a pontozott értékek magyarázatát: „Az ívekkel egybekötött, és a hangjegyvonalzat ugyanazon fokán álló, egymáshoz egyenlő értékű három hangjegyet, rövidség kedvéért úgy szokták írni, hogy ama három helyett csak egyet írnak, de amelynek kétakkora értéke van, mint az elébbiek egyikének volt. Miután így, ama három hangjegy közül csak kettő van helyettesítve: a még hiányzó harmadik hangjegy helyett, egy pontot tesznek a helyettesítő hangjegy után." Mennyivel helytállóbb az a mai felfogás, mely szerint a nyújtott és éles ritmus kéttagú értékből áll. Az egyik nyúlik vagy rövidül a másik értékcsökkenésére, ill. gyarapodására. Sokkal világosabbá is teszi az a mai 156