Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 6.)

nyelvtanok tanításától is. A kortársak nem értették meg Szvorényi e problémára vonatkozó nézeteit, és bírálatukban nem is érintették a lényeget. Abban igazuk volt a bírálóknak, hogy a nyelvhasználat és a nyelvérzék szempontjából nem volt helyes, hogy Szvorényi a mozog, zörög stb. igealakokban az ősi egyszerű gyakorító igeképzőt is kiemelendőnek tartja. Hunfalvy helyesen mutatott rá, éppen Szvorényit bírálva, hogy „a magyar szókat csak addig szabad még elemeznünk, meddig jelentéssel bíró részeket tudunk bennük megkülönböztetni". Szvorényi nyelvtanait ismertető, bíráló cikkek különösen azt hibáztatják, hogy a ,,közszokástól eltőrően" Szvorényi bizonyos ragokat is képzőknek tart, illetőleg ahogyan Hunfalvy fogalmazott, „nem kellően kölönbözteti egymástól a képzőt és ragot". (Magyar Nyelvészet VI. 419.) Ennek oka elsősorban az, hogy egyáltalában nem értették meg, milyen elvek alapján teszi mindezt Szvorényi következetesen. Antal László (A magyar esetrendszer, Bp. 1961. 110. 1.) találóan utal ezzel kapcsolatban arra, hogy Szvorényi ezeknek a nyelvi elemeknek ,,társítási lehetőségeit", illetőleg „társulási képességét" vette alapul annak megállapítására, hogy a ragok vagy a képzők funkcióját teljesítik-e. Szvorényi jól látta „a magyar névragozás sokesetű jellegét" (vö. Antal: 111.). A magyar főnévnek tizenhét esetét sorakoztatja fel, de egyes ragokat kizár az esetragok közül: „az astúl, ostúl, (úl, űl, an, en, lag. leg), ként, v. anként, ónként, kor, kép, képen ... a határozó-képzőkhöz csatlakoznak". (Magyar Nyelvtan, 1861. 73, 209.) Antal László idézett munkájában Szvorényiban elődjét látja, mert Szvorényi is „mindazokat az elemeket, amelyeket mi kizártunk az igazi esetragok közül, ő szintén kitagadta azok sorából, és valamennyit adverbiális képzőnek nyilvánította", (vö. Antal 110—111.) Itt említjük meg azt is, hogy Ihász nyelvtanában is ezeket olvashatjuk: „A . .. kor némely fő- és melléknevekhez és névmásokhoz járulva, azokból idő jelentő határozókat alkot: jókor, rosszkor . . ." (Magyar Nyelvtan, Eger, 1852. 184.) — „A -kép, -képen, jelentéseiknél fogva csak némelly hozzájuk illő, az az: velők megférő jelentésű szavakhoz kapcsolhatók." (Magyar Nyelvtan, Székes-Fejérvárott, 1846. 30. 1., vö. még: Budenz: NyK. 6:17—18.) Szvorényi a névragozásban három alcsoportot különít el egymástól: 1. alanyeseti ragok, 2. belviszony ragok (sajátító: nak, -nek, tulajdonító: nak-nek, szenvedő: -t, at, et), 3. helyragok: ezen belül pontosan elhatárolja a hármas ablativusi, locativusi és lativusi aspektusokat. Az ablativusi irányulású: kiható: ból, bői, leható: ról, ről. távolító: tói, tői, határvető: ig. Locativusi irányulású: marasztaló: ban, ben, állapító: on, en, veszteglő: nál, nél. 4. Különféle körülmény ragok: okádó: ért, segítő: val, vei, fordító: va, ve, vá, vé, mutató: ul, ül. Tehát Szvorényi a -kor, -stul, -nként, -kép, -ul, -ül, -lag, -leg elemeknek képzővé válását dekralálja és kizárja őket az esetragok közül. Szvorényi következetes elvi álláspontja tükröződik abban is, hogy leíró nyelvtanában a nyelvet nem statikusan mozdulatlannak ábrázolja, hanem fejlődésében, mozgásában. Nem véletlen tehát, hogy a nyelvi tények leírása közben külön is elhatárolja a valóban használt nyelvi for131-