Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1966. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 4.)

III. Tanulmányok a természettudományok köréből - Dr. Istók B.—Dobrai Lajosné—Bory M.—Bánszky T.: A kukoricatermelés fehérjehozamának növelése a tűzbab köztes termesztésével

nalán a kétségbeesés, a bánat és a halál. És ezért szép, ezért színes, ezért gazdag minden igazi szerelem. A szerelem az, amely a gyávából hőst csinál, a rossz emberből jót, a jó emberből gonoszat, az igazmondóból hazugot, a hazugból igazmondót — és így történt, hogy a hős, a nemes, az okos Othelloból a mindenható szerelem botor gyilkost csinált. íme — küldöm Shakespeare Othello tragédiáját. Bizonyára látta már színpadon, de azt hiszem, ha elolvassa, jobban és mélyebben íogja átérezni a féltékenység tragédiáját. Ez a tragédia a világirodalom legtökéletesebb drámai alkotása. Minden mi itt történik szükségszerű és elkerülhetetlen, és minden, amit az érző és cselekvő emberek éreznek és tesznek, a legsajátabb lényükből következik. Ez az igazi Erkenntnis = a megismerés drámája. A lobogó szerelem, amint azt a féltékenység viharja nemtelen tartalmával megmérgezi, eloltja a szerelmes Desdemona virág-életét. De nem beszélek erről a tragédiáról többet. Maga lássa meg benne a szerelem mindenhatóságát. Az igazi szerelem ritka és csak kevés embernek adatott meg ez az érzés. Alapjában nagyon egyszerű —tulajdonképpen paradox is. Nyugtalan megelégedés, — nyugtalan nyugalom. Minden pillanatban újra születik és minden pillanatban a tartalma ugyanaz és a képe — más. És ha két ember intelligens is — a csodák csodája! Az nem igaz, hogy minden szerelem egyforma. Az intelligenciának minden fokán más és más. Mert a kultúrának a megérzése, meglátása is az öröm egyik nemes forrása. Mind a két embert büszkévé is teszi — és ez a büszkeség az egyetlen önző vonása a nemes szerelemnek és ez az, ami az ember-állatot az istenhez közel viszi. Temesvár, 1910. szept. hó Itt küldöm a misztikus színjátékok egyik legszebb darabját. Maeterlinck az együvé való tartozás hatalmát festette meg ebben az eleven képben. A korona az erdőben a kútba esett és a gyűrű a park forrásában tűnt el. Az aranyszőke haj Pelleas arcát cirógatta és az aranyhaj volt a finom aranylánc, amely életre-halálra összekötötte azt a két tiszta lelket. Melisande finom és gyöngéd, mintha álomból volna és mégis erős és határozott. Maeterlinck ezt az elevenné lett gyöngédséget az álomvilágba helyezte, holott ezen a kemény földön is inkarnálódnak ilyen finom lelkek — néha. Hát persze, hogy minden realitások megérzése, elevenedése mellett az egész életünk, ha visszafelé nézünk, ilyen álomnak tűnik fel. De ezt csak kevesen érzik meg így. 532