Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1966. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 4.)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Gyárfás Győzőné: Eger város zenei életének fejlődése

zet mindjobban terebélyesedett úgy, hogy 1852-ben a. Liceum épületébe költözött, s ez maradt otthona majd egy évszázadon át. A tanítóképző felállítása a zenetanításban fordulópontot jelentett. Itt már elméleti és gyakorlati kiképzést kaptak. Az orgona tanulás mellett helyet kapott a zongora, sőt később a hegedűoktatás is. A 19. század második felében a képzőnek már kis zenekara volt. A zenei tananyag elsősorban egyházi, hiszen az intézet egyben kántorképző is. Fenntartását az érsek és a főkáptalan közösen fedezte. A székesegyházi ének- és zenekar költségei is közösen terhelték őket. Az ének és zene tanára a mindenkori székesegyházi karnagy, de ezt mint óraadó-tanár látta el, külön díjazással. Pyrker érsek maga is kiváló zenész volt, főleg brácsás. Udvarában komoly kamarazenélés folyt, melynek tagjai minden valószínűség szerint (bár erre pontos adataink nincsenek) a főszékesegyház zenekarából verbuválódtak. Pyrker érsek nevéhez fűződik a székesegyház értékes hangszereinek beszerzése is, ami az utókorra — sajnos — nem maradt fenn egészében [1]. A XIX. század zenei kialakulása Nem lehet válaszfalat vonni egyházi és világi zene között. Az egyházi zene a zenekultúrában alapvető fontosságú. Ezrek és ezrek számára az első, sőt nagyrészben egyetlen zenei megnyilatkozás. Hogy az ország leggazdagabb egyházmegyéje elsősorban a szertartásaihoz szükséges egyházi zenében képzett muzsikusokat alkalmazott, az természetes, de a polgári társadalom zenei művelése kívül maradt az egyház érdeklődési körén. Kivételt képeztek a cisztercita rend tanárai. Mielőtt Eger társadalmának hangversenyéletét vázolnám, igyekszem összefoglalni a múlt század közepétől itt működő egyházi karnagyokat. Az Egri Érseki Levéltár (továbbiakban EÉL) 2327 raktári számú iratcsomó foglalkozik az egyházi zene témakörével 1805-től 1923-ig. Ezekből az iratokból bepillantást nyerünk az egyházi zenekar összeállítására. A múlt század elején a székesegyház német származású karnagya Wilt Antal volt, aki ezt a tisztségét 1807-től nyugdíjazásáig (1845) betöltötte. 1817-ben már külön orgonistája volt, zenekara pedig 4 vonós, 1 fúvós, 1 tuba, 1 kontrabasszista. Énekkara 4 tagú, karvezető és tenorista maga Wilt. Mint ember mindent elkövetett, hogy a napóleoni háborúk utáni pénz elértéktelenedés következtében rendkívül csekély fizetésből tengődő — sokszor kolduló — zene- és énekkari tagok sorsán könnyítsen. Erről számos kérvénye tanúskodik [2]. Ezek a kérvények egyben rávilágítanak arra a nagy társadalmi szakadékra is, ami az egyház és alkalmazottai között fennállott. Wilt 1840. körül már 10 tagból álló zenekarral dolgozott. Közreműködött a miséken egy fiúkar is, akik az első zenei kiképzést a cisztereknél kapták. Idővel a fiúkart nőkkel váltották fel, ami szintén Wilt Antal érdeme. Feltehető, hogy egyházzenei kötelezettségein túlmenően ambicio379