Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1966. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 4.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Nagy Andor: A televízió esztétikai kérdései

Hiba lenne tehát a közelkép felhasználási jogát a televíziónak monopolizálni. A film is dolgozhat premier és super plánnál kiemeléskor, belső emberi problémák, érzések kifejezésekor. Tény azonban az, hogy sokkal nagyobb tér nyílik felhasználására a televízióban, hol a széles gesztusokat, és a hosszas monológokat' is nagyszerűen tudja helyettesíteni egy-egy mimika. Nem lehetetlen, hogy épp a televízióban látott közelképek hatására kezdi kutatni a modern francia ún. objektivista filmművészeti irányzat az olasz neorealizmussal szemben az igazságot az ember bensőjében. Űgy igyekszik azt feltárni, hogy meglesi, illetve meglepi az embert, a hőst, mondhatni „lelki lemeztelenítésre kényszeríti". Ennek eredménye lesz aztán, hogy a hős meggyőződése, világról alkotott felfogása mellett képet nyerhet a néző a film vásznán megjelenő ember ún. tudatalatti világáról, ösztönös reflexeiről is [15]. Közelképben jelenik meg a néző előtt a TV-bemondó is, kinek arcjátéka egyúttal tükrözője a nézők műsor keltette hangulatának is. Az ún. quiz-műsor után mosolygó arccal megjelenő bemondónő anynyira természetesnek hat, mint amilyen ellentétes érzést keltene bennünk a „Rómeó és Júlia" c. film. televíziós vetítése után. A bemondó mimikájának is funkciója van tehát, hisz a reális fejnagysághoz, emberi archoz hasonlóan jelenik meg. Rendkívül fontos a természetessége is, hiszen az élesszemű kamera mindent meglát! Az erőltetettséget, a pózolást, teatralitást pedig sehol nem nézi jó szemmel a néző, de legkevésbé otthonában, a képernyő előtt. Annál kedvesebb állandó vendégnek számít az a bemondó, aki természetességével, egyszerűségével igyekszik hatni. Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozunk, főleg a filmművészetben az ún. kimer evitéssel, ill. állóképek alkalmazásával. Gondoljunk a többszörösen díjazott „Cigányok" c. kisfilmre, a „Sodrásban" vagy a „Húsz óra" c. játékfilmekre. A mozgó képeket felváltó állóképek döbbenetes erővel képesek hatni. Főleg abban az esetben érvényes ez a megállapítás, hogyha a kimerevített kép emberi arcot ábrázol. Az adott szituáció, a kifejező mimika időzítése — megfelelő hanghatással párosítva — elindítja a néző gondolkodását, összefüggéseket keres, ítéletet alkot magában, következtet. 1962 októberében WILLIAM KLEIN fotoművész filmet készített a katalóniai árvízről. A felvételek közben a kamerát olykor megmegállította egy-egy arcon. Általános volt a nézőknek az a véleménye, hogy a tragédiát ezek az időt megállító képek szenvedő, borzalmat, pusztulást tükröző arcok fejezik ki a legerőteljesebben. A néző a közelképeket nézve szinte maga is átéli a tragédiát. A televízióban látott állóképek (alkalmazza a televízió híradója, a napijegyzet. . .) hasonló hatást tudnak kiváltani, alkalmazásuk éppen ezért indokolt. Jellemző, hogy sokan úgy vélekednek (pl. MICHEL TONRUIER), hogy a televízió ellensége a filmnek és az állóképeknek barátja [16]. Nyilvánvalóan az ilyen vélemények eltúlozzák az állóképben rejlő televíziós lehetőséget! A TV-ben mód nyílik arra is, hogy az ún. „szimultánokat" is 124