Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1965. 1. köt. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 3.)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Szántó Imre: Eger váras úrbéri és felszabadulási pere. (II. rész)

Közben azonban a klerikális reakció is megkezdte mesterkedéseit, s igyekezett akadályokat gördíteni a város felszabadulása elé. „Az urasággal egyetértő ellentmondók" a püspöki Ivceumban gyülekeztek és üléseztek. Kikből állott ez „az uraság mellett csatázó s maga javát kereső" csoport? A püspökség és a káptalan tisztjeiből, kommenciósaiból, hajdúiból, mesterembereiből, akik földesurukkal egyetemben a mozgalomban nem láttak mást, „mint némely szegény maga hasznát, vagy kárát nem látó köz népségnek felültetését". Akadt közöttük néhány gazdag iparos és kereskedő is, akik attól tartottak, hogy a megváltás (redemptio) terheit, „a sok tehetetleneknek terheit is a vagyonosabbak viselni kéntelenítetnek" [125]. Mialatt a nép áldozatkészen ajánlásokat tett a megváltási összeg előteremtésére, a püspöki lyceumban összegyűlt ellentmondók (contradictores) követei kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz a következő aláírással: „A köz jót és a szegény adózó, fizető népnek javát s 2"naradását kívánó Eger püspöki városának nemesebb, okosabb és vagyonosabb lakosi s tagjai." A főbíró azonban elutasította kérvényüket. De magában a városi tanácsban is meghasonlás ütötte fel a fejét. Három tanácsbeli átpártolt az urasággal egyetértő ellentmondókhoz. Najmajer főbíró kemény szavakkal illette őket: „Már elmúlt azon halhatatlan esküvésnek formája, mellyel azelőtt a tanács egyedül az uraságnak esküdött hívséget" [126]! A klerikális reakció ekkor még kíméletlenebb eszközökkel próbálta megállítani a mozgalmat. A földesuraságok és a velük egyetértők nyíltan üldözőbe vették azokat, akik nem akartak hozzájuk állni. Az olyan mesterembereket, akik nem álltak hozzájuk, elütötték kenyerüktől. Az uradalmak a várostól elvették a szőlőskei legelőt és a baktai rétet. A földesúri érdekeket képviselő törpe kisebbség kénytelen volt elnémúlni, s tanácsosabbnak tartotta félrevonulni a nyilvánosság elöl. De amikor a királyi bizottság átküldte a városi tanácshoz a földesuraság nyilatkozatát, a püspökség több kifogást emelt a felszabadulási törekvéssel szemben. Így többek között azt hozta fel kifogásul, hogy Najmajer Ignác főbírót soha nem hatalmazták fel a város szabadságának keresésére, továbbá, hogy a város elégtelen a megváltási terhek (redemptio) viselésére, s hogy az egriek nem is mindnyájan kívánják a szabadságot. Eszterházy püspök keményen és gőgösen vágta oda a városi tanácsnak: „Semmije nincsen eladó és ezért a város szabadulására, minthogy az nem más volna, hanem mástul valamit venni, reá nem állhat" [127]. Hiába mozgattak meg a püspökség és a káptalan minden követ, II. József császár szilárdan eltökélte magában a város felszabadítását és a szabad királyi városok sorába való emelését [128]. Az egriek vérmes reményekkel eltelve ujjongtak, hogy „az úr isten fölséges urunkat megáldván hosszas életben megtartani méltóztasson, hogy eképen a szegény contribuens (adózó — Sz. I.) nép még többrül többre érezhesse atyai uralkodásának édességét" [129]. Miközben azonban a püspök és a kancellária húzta-halasztotta az egri elibertáció ügyét, 1790 február 20-án meghalt a császár. II. József halála jóvátehetetlen csapást jelentett az egri felszabadulási mozgalomra. 277