Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1964. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 2.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Berencz János: Valláslélektan, valláskritika, ateista nevelés

C) Az ateista nevelés néhány módszeres kérdése Bővebb indokolásra, kifejtésre nem szorul, hogy a tanulók ateista nevelésében a szocialista pedagógia általános elveinek (a didaktikai és nevelési alapelvek) szükségszerűen érvényesülniük kell. Bizonyos egyoldalúságokra, hibákra és teendőkre azonban érdemes figyelmeztetni az általános pedagógiai elvek érvényesítésekor, alkalmazásakor: a) Az ateista nevelésben nyilván megvan a jelentősége annak, hogy a tananyag elsajátításakor fokozott mértékben törekedjünk a „tények tanúságtételé"-nek meggyőző erejére. Igyekezzünk mindenkor reális alapokon nyugvó logikus gondolkodást fejleszteni, teremtsünk kapcsolatot a különféle — világnézetileg fontos — ismeretanyagok között. Mutassunk rá az emberi megismerés fejlődő, dialektikus jellegére és a hipotézisek valóságos szerepére is. Mindezek fontos értelmi nevelési tényezők, de sokszor bizonyos egyoldalúsággal kerültek hangsúlyozásra az ateista neveléssel kapcsolatban. A gyermekek vallásossága ugyanis a gyakorlatban nem ilyen értelmi, filozófiai megfontolásokból, problémázásból ered. Ebből következik, hogy az említett értelmi tényezők mellett — nagy gondot kell fordítanunk az érzelmi, érzületi, szokásbeli stb. motívumokra is. b) Különös jelentőséget kell tulajdonítanunk a gyermek érzelmi nevelésének az ateista nevelés keretében. Az ateista nevelés érdekében alkalmazott érzelmi nevelés többirányú: egyrészt, igyekeznünk kell a gyermek érzelmeit a realitás felé terelnünk, a realitással összhangba hoznunk. (Semmiképp nem adhatunk teret irreális, misztifikális ijesztgetéseknek, — nem odázhatjuk el a gyermek vágyainak teljesítését a jóistenre stb.) A félelmek és vágyak ne terelődjenek irrealitásba, mert az ilyesmi táptalaja a vallásosságnak. Másrészt számolnunk kell azzal, hogy a vallási szertartások, külsőségek gyakran váltanak ki tetszést, esztétikai és egyéb kellemes érzelmet, érdeklődést a gyermekekből. Helyesen hangsúlyozta az ilyenféle érzelmi hatások jelentőségét nemrég G. G. BÜKOVA cikke. (Szovjetszkája Pedagógika. 1963. évf. 8. sz.-ban.) Ugyanakkor az említett cikk — reálisan — arra is rámutat, hogy a vallási szertartásoknak sokszor kettős, kétféle érzelmi hatásuk is van: egyrészt elkápráztatják, esztétikailag megragadják, bámulatba ejtik a kisgyermeket —, másrészt a hosszas, érthetetlen szertartások később fárasztó, untató hatást is kiváltanak. Az érzelmi nevelés körébe vág továbbá, hogy igyekeznünk kell a gyermekekhez érzelmileg is közelhozni a kommunista, ateista emberek társadalmi felelősségtudatát, erkölcsi példamutatását. Az ateista érzelmi nevelésnek ez a területe különösen elhanyagolt, pedig nagy jelentőségű az ifjúság nevelése szempontjából. Nem véletlen, hogy az egyházak olyan nagy gondot fordítottak saját hőseik (szentek, vértanúk, híres embereik stb.) népszerűsítésére, példájuk pedagógiai felhasználására, — ugyanakkor pedig hamis, torzító módon általánosítva az ateistákat erkölcstelen, cinikus, „eszmények nélküli'', megvetendő embereknek mutatták be. Az előzőkben említett valláslélektani művekben a vallásos hit 50