Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1964. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 2.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Berencz János: Valláslélektan, valláskritika, ateista nevelés

A következőkben néhány legismertebb empirikus valláspszichológus műveit fogjuk röviden jellemezni. WILLIAM JAMES, az ismert amerikai pragmatista filozófus és pszichológus, valláspszichológiai működésével is jelentős hírnévre tett szert századunk elején. Művében (,,A vallásos élmény a maga sokféleségében") a pártatlanságot csupán egyes vallásokkal szemben őrzi meg, az egész kereszténység iránt viszont határozott rokonszenvvel viseltetik. Pl. a keresztény egyházi szerzőket magasabbra értékeli (nagyobb impulzív erejük, állítólagos érzelembeli gazdagságuk miatt) az ókori vallásos íróknál. A felvilágosodott, polgári racionalizmust, ateizmust „felszínes"nek minősíti. Az ateista emberek jellemét a könnyelműek, felszínesek közé sorolja. Végül nyíltan is azt vallja, hogy a vallás pszichikailag hasznos az emlber számára, mert az egyén egységét, megnyugtatását, lelki gazdagodását szolgálja — szerinte. Sőt, még a vallási fanatizmust is mentegeti, és bizonyos fokig védelmébe veszi, „megértéssel" kezeli. Az említett konkrétumok alapján is nyilvánvaló, hogy James nem őrzi meg teljesen, feltétlenül pártatlanságát —, hiszen az ateizmussal szemben nyíltan a vallások pártján áll —, ha az egyes felekezetekkel szemben általában elfogulatlannak mutatkozik is. (Legfeljebb egy helyen nyilvánítja rokonszenvét a metodizmus javára, írván, hogy „a metodizmus megtérés-felfogása a legmélyebb benyomást hagyja az emberben, pszichológiailag a legtökéletesebb.") Műve az említett vallásos elfogultság ellenére is érdekes olvasmány, főleg a vallásos típusok sokszínű, gazdag illusztrációja miatt. Számunkra főleg két szempontból tanulságos: a) Több helyütt is határozottan vallja, hogy az egyén vallásosságának alapja többnyire nem az észbeli meggyőződésben, hanem érzelmi és sokszor tudattalan tényezőkben van. A vallásosság megalapozásában a racionális okokat, a hittételek logikai erejét kevésre becsüli: az istenbizonyítékok nem teremtenek vagy alapítanak hitet — vallotta. Az isteni tulajdonságokról és hasonló teológiai kérdésekről szóló fejtegetések vajmi csekély jelentőségűek a gyakorlati vallásosság szempontjából. Az említett érvelés, álláspont a XX. században elég gyakori az egyes felekezeteken belül is. Részben a vallás visszavonulását, a tudományos kritika, érvelés elől való kitérést tükrözi —, részben apologétikai célzata is van, mert érzelmi, vágybeli szükségletként tünteti fel a vallást. A modern empirikus valláspszichológusoknál ez a hitvédelmi cél nyilvánvaló. b) Másik, számunkra tanulságos mozzanata a vallásos túlzás, a vallásos fanatizmus egyes megnyilvánulásainak pszichológiai megítélése. A szentek egyoldalúságát, szűklátókörű életét kifogásolja. Szent Terézzel kapcsolatban sajnálkozik, hogy annyi lelkierőt igen haszontalanul pazarolt el. Luigi di Gonzaga esetében ellenszenvvel ír abnormális világmegvetéséről, rendkívül szűk látóköréről. Elmondja róla az anekdotát, hogy több hónapig étkezett már a kolostor éttermében, és azt sem tudta, hol ül a rektor, mert állandóan lesütötte a szemét! Értetlenül, meg39