Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

H. Varga Gyula: Gondolatok a magyar igekötők természetéről

Az igekötő prefixumtermészete A kutatók szinte kivétel nélkül hangsúlyozzák az igekötők irányjelölő szerepét. Ez ugyan rendszerszerű, de lexikális természetű sajátosság. Nem úgy az aspektus. Számunkra itt most nem is ez a lényeges, hanem az, hogy milyen eszköz képes aspektusváltást előidézni. Attól függetlenül, hogy az igének vagy a mondatnak van-e aspektusa, ezt a kategóriát leginkább az ige képes hordozni. (A szakírók általában nem azt kutatják, hogy mi fejezheti ki az aspektust, hanem azt, hogy az adott nyelvben van-e rá az igén kívül más kifejezőeszköz is.) Az igeaspektus megváltoztatásának alapvetően morfológiai eszközei vannak, ilyenek az igei prefixumok, továbbá bizonyos szuffixumok. Egy biztos: a szótő aspektusváltásra nem képes. Vagyis az igekötő aspektusképző funkciója tipikusan prefixumtermészetről árulkodik. Még inkább igaz ez a szintaktikai szerepre. A szóösszetételeknek nem jellemzőjük, hogy az előtag (szótő, azaz lexéma értékű elem) megváltoztatja az alapszó szintaktikai tulajdonságait. A képzők esetében viszont ez eléggé gyakori, pl.: mer: vizet mer a vödörbe; merül: a v ö d ö r a vízbe merül; merít: vízbe meríti a v ö d r ö t; merítés: a vödörnek a vízbe merítése; meríttet: valakivel vizet meríttet; stb. Ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az igekötőt szintaktikai módosító szerepe a képzőkkel rokon í t j a. 266