Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

H. Varga Gyula: Gondolatok a magyar igekötők természetéről

láspont szerint - az igekötőt önálló szófajnak, az igekötős igét pedig (határozós) összetett szónak minősítik.

1 Az újabb szakirodalomban azonban felbukkannak - s ma már egyre gyakoribbak - ettől eltérő nézetek is. Simon Györgyi a formaszók (segédszók) közé utalja: „Az igekötő nem lehet önálló szó, mert nincs önálló fogalmi tartalma, csak az ige jelentését módosítja többféleképpen. Toldalékolni egyáltalán nem lehet. Mondatrészfelvevő képessége nincs, szószerkezetben determináns nem lehet. (...) Az igekötő csak formálisan szó, funkcionálisán nem az". (Simon 1974, 54-55 - az én kiemelésem.) E súlyos érvek a szófaji értékét is kétségbe vonják: „Az igekötő az igével, a névutó az előtte álló névszóval azonos mondatrészszerepű. Vitatható még az is, hogy szófaji kategória-e az igekötő és a névu t ó. Hasonlóságuk toldalékszerüségükben keresendő: az igekötő képzőszerű, a névutó ragszerű" (i. m. 55.; - az én kiemelésem). Hasonló véleményen lehet Derne László is: szófaji rendszerében nem tárgyalja az igekötőt (1976, 124-126). Felosztásából látszik, hogy másképp értékeli, de szintén nem szó értékű elemnek tartja Károly Sándor (1980, 125). Berrár Jolán az igekötő jellemzésére nem tér ki, de ige és elváló igekötő kapcsolatát morfológiai szerkezetnek tartja (1975, 39), szófaji rendszerezésében az igekötőt „szemantikai természetű" viszonyszók közé sorolja 1 Gyakorlati megfontolásokból sajátosan jár el az ÉrtSz. Az igekötő fogalmát helyesírási értelemben használja: "ideérti mindazokat a határozókat, amelyeket a közvetlenül utánuk álló igével egybeírunk" (Elekfi 1966, 200, lábjegyzet). 259