Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientarium Economicarum et Socialium.(Acta Academiae Agriensis : Nova series)
Kiss László: Kossuth Lajos és szlovák nemzetiségű vitapartnerei
A Kossuth-vezette ellenzék gondolkodásán és politikai törekvésein jócskán nyomott hagyott a nyelv és nemzet legszorosabb kapcsolatából kiinduló - Johann Gottfried Herder által ihletett ún. „német típusú" - „nyelvnemzet"-i, etnikai-kulturális-nyelvi felfogás is. A formálódó „egy politikai nemzet" ezen másik, depolitizált komponensének már konkrét etnikai (magyar) és nyelvi fedezete volt. A nemzet nyelvi-kulturális közösségen alapuló koncepciójának kidolgozói, Széchenyi István, Kölcsey Ferenc és mások, a magyar etnikum nemzeti mivoltának meghatározóit keresték, és a nyelvben, valamint a nemzeti nyelv által hordozott kultúrában és irodalomban találták meg azokat. Komoly gondot jelentett viszont számukra, hogy a nemességtől eltérően (egykorú becslések szerint ugyanis 1844-ben Magyar- és Horvátországban a voksjoggal rendelkező nemesek kb. 90%-a értett magyarul, 7880%-a pedig magyarnak vallotta magát!) a reformkori Magyarország lakosainak több mint a fele nem magyar ajkú és etnikumú volt. 9 Másfelől a magyarokkal egyidejűleg szintén nemzetté válni készülő szláv népek, köztük a szlovákok is, ennek a német típusú nyelvnemzeti felfogásnak a különböző variánsait dolgozták ki, és erre támaszkodva a magyarokkal egyenlő jogokat és bánásmódot kezdtek követelni maguknak. Magyar részről tehát egy olyan nemzetfelfogás kialakítására volt szükség, amely az országban élő etnikumok közül egyedül csupán a magyarra illik. Csak nekik (és esetleg a történelmi múlttal szintén rendelkező horvátoknak) biztosítaná a nemzetalkotás lehetőségét. Ez és az erre épülő nemzetiségi politika óvhatja meg csupán a két malomkő - a németek és az oroszok, illetve az erősödő germán befolyás és a magyarországi szlávokat is összefogásra ösztönző orosz/pánszláv törekvések - között őrlődő, az ellenséges szláv tengerben egyedül, gyökértelenül hányódó magyarságot a komor herderi jóslat beteljesülésétől: a nemzethalállal egyenértékű beolvadástól és eltűnéstől. Széchenyi, Deák, Kossuth, Wesselényi és a kortársak szinte mindegyike ezt a feltételezett „pánszláv" veszélyt némileg eltúlozta, a magyarországi délszláv és szlovák értelmiségiek kulturális, nyelvi, tudományos együttműködési törekvéseit, szláv- és oroszbarát szimpátiáit valós és közvetlen politikai fenyegetésként élte meg, hiszen - amint azt Zmeskál Jób találóan megfogalmazta - „... literatorifraternizálástól politikai szövetkezésig... csak egv parányi lépés" van. 1 0 Wesselényi Miklós 1843-ban megjelent „Szózat"-a is osztotta ezt a nézetet. Wesselényi vitairatnak is beillő könyve a magyar liberálisok közös félelmét tükrözte az „északi kolosszus"-nak nevezett Oroszország által - szerintük - kívülről ösztönzött „szlávizmus"-sal szemben. „Európán annyi országokat aláásva elterjedt s végigfolyt ezen szlávizmus az, mi hazánkat s nemzetünket végveszéllyel fenyegeti - inkább, mint akármely más országot. Ez azon veszély, melynek rémítő közeledése a halál dermesztő kötelékeit megoldotta, s a polgári elhunytba életet fuvallván, újra meg újra 1 63
