Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientarium Economicarum et Socialium. (Acta Academiae Agriensis : Nova series)

Vitéz Ferenc: A klasszikus szépíró-publicisták örökségének szerepe az újságírás gyakorlati oktatásában

fokozás elve, hanem a kérdések fura gyakorisága is abban az alkotói koncepcióban elhelyezve, hogy kritikai meglátásait, állításait először megkérdőjelezi, részben bizonytalanná is téve az olvasót. Ezzel arra késztet, hogy mi magunk is kérdezzünk, tehát arra, hogy belépjünk a műbe, tevékeny részesei legyünk az író tulajdonképpen megtervezett kommunikációjának. Az elemzés mellé társított gyakorlat egyszerű. A kiválasztott írások közös értelmezése, megbeszélése után előbb arra kérjük a hallgatókat, hogy egy friss könyv-, film- vagy színházi, illetve képzőművészeti élményükről fogalmazzanak meg kritikai, akár pozitív, akár negatív megállapítás(oka)t, majd az(oka)t kérdező módban fogalmazzák át úgy, hogy a kérdések sorát megerősítő vagy annak ellentmondó gondolati toldalékkal (értelemfeltáró „poénnal") zárják le az írást. Kosztolányi, Krúdy vagy Márai (és még mások) segítségével azt is taníthatjuk, hogyan lehet érzékivé tenni a tárgyalt témát. Hogyan lehet társadalmilag is érvényes allegóriába sűríteni egy közéleti mondanivalót úgy, hogy annak, a művészi érzékletesség eszközeit felhasználva, asszociatív módon, jelent felidéző szerepe lehessen. Természetesen ezek mellett, a megérzékítés és az asszociációs lehetőségek kínálta lehetőségek alkalmazása mellett a lényeglátó és szelektáló képesség fejlesztésében is segíthetnek a fenti szerzők. Olyan fogásokat is elsajátíthatunk tőlük, mint például: az érvelésünket hogyan támogathatjuk meg a reflexív, történelmi, irodalmi vagy kultúratörténeti háttérrel - s első szinten itt szó sem lehet semmiféle csúsztatásról! -, gondoljunk Kosztolányi Dezső Alakok című portré-riport sorozatára; hogyan teremthetünk közvetlen kapcsolatot az anatómia és Trianon (Krúdy Gyula: A fájó szív országa), a könyvtár békéje és a második világháború öldöklése és értékpusztítása, az emberiség természetes vágya és írók feladata (Márai Sándor: Gondolatok a könyvtárban), illetve - egészen hétköznapi témát feldolgozva - a borravaló és a társadalmi státusz {Kosztolányi Dezső: A borravaló) között. Nem kerülhetem meg végül azt a kérdést, hogy mi szükség van ezekre, az írott sajtó termékeinek esztétikai színvonalát is fontosnak tartó, akár romantikusnak tűnő elképzelésekre akkor, amikor nem széptani verseny zajlik a médiumok között, hanem hírverseny. Talán éppen ezért van szükség rá. És azért, mert a kommunikációs képzésben részt vevő intézmények nem csupán újságírókat képeznek, hanem néhány típust felsorolva csak - tanítókat és tanárokat, rendezvényszervezőket, kulturális menedzsereket, sajtóreferenseket, de könyvtárosokat is. És azért, mert a hírverseny, bár fontos, egyre fontosabb, de nem a legfontosabb. A magyarországi bulvársajtó kialakulásának egyik feltétele volt az, hogy különvált a hír két építőköve, az érdekesség vagy közérdekűség és az igaz190'