Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientarium Economicarum et Socialium. (Acta Academiae Agriensis : Nova series)

Vitéz Ferenc: A klasszikus szépíró-publicisták örökségének szerepe az újságírás gyakorlati oktatásában

Az első négy félévben sajátítják el a müfajelméleti, sajtótörténeti, a rádiós és televíziós műfaji alapismereteket, melyekkel párhuzamosan három féléven át a gyakorlati újságírás szeminárium keretében elsősorban a hír és tudósítás, az interjú és portré, a kommentár, kritika és riport műfajcsaládokkal foglalkozunk. Saját területemnél maradva pedig, a sajtótörténeti stúdiumokra jelentős mértékben épít például az írói publicisztika, a műelemezésműkritika előadások és szemináriumok anyagának összeállítása és gyakorlati rendje is. Továbbá speciálkollégium keretében választhatják a publicisztika és a riport tárgyakat a hallgatók, alkalmat teremtve arra, hogy elemző és kreatív formában egyaránt elsajátíthassák például a glossza és a jegyzet, a kritika, illetve a riporton belül az úgynevezett szociográfiai riport elkészítéséhez szükséges tudnivalókat. Márai fenti megfogalmazása ars poetica jellegű, s az nemcsak az aktualitás és közérdekűség kiemelt jellegére utal, hanem az egyes emberben rejlő élet-titkok megismerésének fontosságára, valamint arra, hogy a rácsodálkozás és elragadtatás mellett igen hamar meg kell tanulni a gyanakvás művészetét is. És nemcsak Márai Sándori, hanem Mikszáth Kálmánt is tanítjuk, az országgyűlési karcolatok íróját, aki az egyszerű tudósítás helyzetét, anekdotikus elemekkel is kísérve azt, már-már novellaszerű szituációvá emelte. A helyzet mellett jellemet teremtett, karaktereket ábrázolt, s a parlament folyosóinak világát érzékeltetve mondott a híradáson túl társadalombírálatot. Bródy Sándort tanítjuk, aki amellett, hogy kritikusai szerint nemcsak művével, hanem alakjával, személyiségével is hatott, s aki egy egészen sajátos modorú művészeti, képzőművészeti és színházi kritika művelője, aki az olvasóval értelmesen, furfangosan kokettálva, érzelmi alapú, érvelő kommentár műfajában is kísérletező újságíró volt. Ady Endrét, a „radikális újságírás bibliáját" tanítjuk, kinek publicisztikái - Kopátsy Sándor újraértelmezésében is - egy évszázad múltán szintén ugyanúgy frissek, érvényesek, érdekfeszítőek és aktuálisak, mint a saját korában. Ady pedig ugyancsak egészen korán, debreceni joghallgatóként fertőződött meg a „szentlélek lovagja"-inak, a „fáradt olymposi istenek"-nek nevezett újságírók boldog-keserű mámorával. Krúdy Gyulát tanítjuk, a krónikás publicistát, aki közéleti írásaiban időt és teret kitágítva vont le helytálló társadalmi következtetéseket, s Móricz Zsigmondot, a szociografikus riport első igazi hazai megteremtőjét, aki szerint nemcsak „gyalogolni jó", de egy városba soha nem az első kapun, nagy csinnadrattával és négylovas hintón kell érkezni, hanem mindig csak a hátsó kapun, „ismeretlenül, fel nem tűnőén és szegényen, ha a szegények bizalmát és rokonszenvét meg akarjuk találni és nyerni". 187'