Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientarium Economicarum et Socialium. (Acta Academiae Agriensis : Nova series)
Széchenyi Ágnes: Monológok dialógusa
De álljunk meg még az írófejedelem fogalmánál. Miként nyerhető el a cím, ki az adományozója? Mik a felhatalmazás módszerei? Konszenzus, széleskörű elismerés vagy felülről érkező kinevezés áll mögötte? Áll-e valamiféle hatalom, a szó világi, politikai és szellemi értelmében? Valamely hatalom akarja-e hitelesíttetni és elterjeszteni általa vágyott értékrendjét, saját legitimációjához kér-e segítséget az írótól, az irodalomtól? "Gondoljunk arra, abban a korban, amelyben Babits, Kosztolányi, Karinthy, Móricz működött, Herczeg Ferencet terjesztették fel irodalmi Nobel-díjra. Herczeg Ferenc volt a két háború közötti korszak „írófejedelme." Ami Illyést illeti, erre a felelet egyértelmű: saját, kiküzdött írói szerepe és minősége mellé, hangsúlyozom mellé, s nem azt helyettesítve, politikai felhatalmazás is társult. Az irodalmi teljesítmény kapott méltán, a korszellemmel, a kor irodalmi és politikai közérzetével megegyezően kinevezést. Nem volt ez brutális politikai gesztus: a politikának ugyan szüksége volt Illyésre, de nem várt el cserébe olyat Illyéstől, ami Illyésnek ne jött volna szívéből. 1948-as Kossuth-díját méltán kapta: a máig egyik legszínvonalasabb irodalmi folyóiratnak, a Válasznak volt szerkesztője, mögötte volt a Nyugat társszerkesztői múltja, majd azután a Nyugat folytatásaként létrejött Magyar Csillag szerkesztése. (A Nyugat folytatása önmagában fejedelmi poszt.) A háború éveiben az utóbbi folyóirattal is, a Babits-emlékkönyvvel és A francia irodalom kincsestára összeállításával is a széles nemzeti összefüggés megteremtője volt. A háború utáni időszakból csak néhány mű címét emeljük ki: az Amikor a Szabadság-hidra a középső részt fölszerelték című és A reformáció genfi emlékműve c. verseit (1945 és 1946) és a Hunok Párizsban című szerzőről szólva egyszer csak egy Márai-idézet: „Szolgálom az anyanyelvet, de nem vagyok szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli." S rögtön utána egy kommentár: „Na végre, már rég be akartam nyomni valahová ezt az idézetet" (Esterházy 2002: 3). S egy másik friss citátum, mely már végleg kivezet minket az irodalomból: Bayer Zsolt a választások második fordulóját követően írt fenyegető hangvételű publicisztikájában öt bekezdést idéz Máraitól. Nem számít neki, hogy kiszakítja a kontextusból: Márai = a Mester, mindenre jó, szabadon citálható. Aruvédjegyet akar belőle csinálni, a „polgári erők" idézésével mintegy tőle „személyesen" nyernek felhatalmazást (Bayer 2002: 6). A Márairól szóló irodalomtörténeti publikációk száma is igen magas. S tegyünk még ehhez egy a repertóriumok által nem jegyzett, mert nem jegyezhető adatot. Ez is olyan, mintha egy publikáció született volna: Kertész Imre nem olyan régen maga olvasta fel a közszolgálati rádió frekventált irodalmi műsorában Márai Föld! Föld!... című naplóhoz hasonló visszaemlékezését. Egy ma élő író kilép saját illetékességi köréből, az irodalomból az előadó-művészetbe: és felolvas. Mit jelent ez? Az azonosulást, saját súlyának többletét adja Máraihoz, beemeli az irodalom általa is reprezentált világnézeti és ízléskörébe. És fordítva: a maga világa mögé rajzol rokoni vonalat.)
