Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientarium Economicarum et Socialium. (Acta Academiae Agriensis : Nova series)

Buzinkay Géza: Mi a médiatörténet és oktatásának mi a haszna?

tartós félreértést fogalmaznak meg Szerb Antal egyébként szellemes és szép sorai: „Nincs az az ősz a szőlőhegyen - írta - vagy az az etruszk temető város Itáliában, mely annyira az enyészetet juttatná eszembe, mint a vasárnapi újságok. Mennyi gondolat, ötlet, tudás, mennyi szerencsésen megfogalmazott ritka mondat tűnik itt a semmibe - mert hétfőn ez a sok tudás és művészet már a kutyának se kell" (Szerb 1938: 556). Az időbeli létezés és az önreflexió Ezzel talán meg is érkeztünk a sajtótörténet mellőzésének egyik fő magyarázatához. Csakhogy, úgy gondolom, ez a felfogás téves: az újság, a média tartalmának egy pillanatra szabott élettartama nem azonos a hírlap, a média műfajának élettartamával, működési és átalakulási törvényszerűségeinek megértésével. Lehet, hogy egy-egy cikk vagy az elektronikus média egy-egy programja másnapra a felejtés lomtárába kerül, de attól függetlenül a médiaüzem működik tovább, mint ahogy előtte is működött; és hatása, befolyása, „hatalma" csöppet sem csökken. Ennek kutatása és a felismert törvényszerűségek megismertetése a szakma művelőivel olyan szemléletmódot eredményezhet, mely más stúdiummal nem helyettesíthető, s az újságíró és a társadalom összebékélését eredményezheti. Nem szándékom olyan közhelyeket részletezni, mint hogy önmagam elhelyezése a világban nem sikerülhet szakmám történetének áttekintése nélkül, s hogy szakmailag stabil és öntudatos egyéniségekre igen nagy szüksége van a magyar médiavilágnak. Inkább saját tanítási tapasztalataim alapján állítom, hogy az időbeliség, mint a jelenségek létezésének egyik fő metszete, teljesen hiányzik a hallgatók - és jelentős részben hiányzik az újságírók szemléletmódjából. Már pedig ezzel a hiánnyal nemcsak azt hiszik el, hogy beleléphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, hanem később újságíróvá érve, ezt tényként meg is írják. És megingathatatlan lesz a hitük abban, hogy velük kezdődött a világtörténelem; amit ők elkezdtek, az az ő találmányuk. Ezt azonban nem feltétlenül gőgösen teszik, inkább másnapra már ők maguk is túljutottak saját előző napi teljesítményükön, és azt mielőbb elfelejtik, hogy legyen hely az újabb feladatoknak. Végiggondolva a zavart és következetlenséget, amelyek a médiatörténet oktatását kísérik az Egyesült Államokban, Európában és itthon, megerősödik az a meggyőződésem, hogy mindezt a tárgy tisztázatlan elhelyezése, illetve kétféle oktatási szükséglet összekeveredése okozza. Az egyik tárgy a történelem - tágabb merítéssel a művelődéstörténet -, mely az újságíró és a kommunikációs szakember számára időbeli szemléletet és egyszerűen kifejezve, példatárat nyújt, abban az értelemben, ahogyan a szervezett újságíróképzés programjában Joseph Pulitzer lefektette: „a történelem politika a múltban, a politika pedig történelem jelen időben" (idézi: 184