Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Hekli József: Vázlatok a mai kelet-német drámáról, színházról (Drámai arcélek)

lületes könnyedséggel vagy éppen színészi túlzással próbál önmagára találni a zavaros életben. A dráma második részében az író az utolsó szálakat is eltépi, amelyek hőseit a realitáshoz kötik. Az álmok sebzett szárnyán ki-ki elrepül, felemelkedik oda, ahol már egészen mások a törvények. Csak a hatalom birtokosa, a nővérek bátyja, Walter Höchst nem követi a többieket, az ő agresszív földi világa szilárdabb, mint az álombirodalom. Az ideológiai vitákkal teletűzdelt dráma nem nélkülözi a fanyar humort, a pikáns fordulatokat sem. Irina, például, miközben éles politikai szópárbaj folyik, gyermekes játékossággal a fehér falat szimbolizáló lepelre ugrál, egy mások jelenetben Olga, szerelmi éhségében lehántva ruháját, Antonra veti magát. De az egész darab tele van apró szimbolikus játékokkal, jelképes gesztusokkal. A művészi sűrítés, a modell értékűvé élezett helyzetek, a merész összehasonlítások, a bizarr effektusok jegyében fogant, kimondottan mai témájú drámát a Maxim Gorkij Színház tűzte műsorára. Az "Átmeneti társadalom" bemutatása áttörést jelentett a német színházi életben, s ezt a darabválasztáson túl néhány különleges színészi teljesítmény is jelzi. Szvetlana Schönfeld Irinája fenomenális alakítás. A színésznő mimikájával, tornásznak is dicséretére váló mutatványaival, ideges jelzéseivel többet kimond a korról, mint a többiek heves szócsatái. Kiválóan formálja meg szerepét Olga is, a tanítónő, aki a csehovi "szöveg alatti áramlást" transzponálta a mába. Az előadás igazi mozgatója a kitűnő rendező, Thomas Langhoff, aki a nagyhírű elődök méltó utódja. Volker Braun munkásságával kissé részletesebben foglakoztunk, elsősorban azért, mert azon kelet-német színpadi szerzők sorába tartozik, akik megpróbáltak új csapást vágni a drámaírásban, visszakanyarítva azt a sematikus ábrázolástól, a "kivételes hősök" szoborszerű felmutatásától az élet realitásához, az emberek valós mindennapjaihoz. Volker Braun neves kortársa — egyúttal színházi vetélytársa — Claus Hammel (1932) ugyancsak változatos pályát futott be, mielőtt drámákkal jelentkezett. Énekesnek tanult, majd újságnál dolgozott, színikritikusként jeleskedett, aztán prózai műveket adaptált színpadra. Az "Itt van egy lincselni való néger" és a "Halászgyerekek" című átdolgozásai még nem keltettek különösebb feltűnést. Aztán a hatvanas évek elején írt "Kilenckor a hullámvasúinál" már élénk visszhangot váltott ki. Bár a darab meséje elég banális, s a befejezéstől a kötelező optimizmus hallik ki, mégis benne munkál a darabban az akkori idők sok ellentmondása, ideges atmoszférája. A mű középpontjában három berlini lány, Sabine, Hanna és Liló áll, akik a köztársa107