Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Hekli József: Vázlatok a mai kelet-német drámáról, színházról (Drámai arcélek)

lületes könnyedséggel vagy éppen színészi túlzással próbál önmagára találni a za­varos életben. A dráma második részében az író az utolsó szálakat is eltépi, amelyek hőseit a realitáshoz kötik. Az álmok sebzett szárnyán ki-ki elrepül, felemelkedik oda, ahol már egészen mások a törvények. Csak a hatalom birtokosa, a nővérek bátyja, Wal­ter Höchst nem követi a többieket, az ő agresszív földi világa szilárdabb, mint az álombirodalom. Az ideológiai vitákkal teletűzdelt dráma nem nélkülözi a fanyar humort, a pi­káns fordulatokat sem. Irina, például, miközben éles politikai szópárbaj folyik, gyermekes játékossággal a fehér falat szimbolizáló lepelre ugrál, egy mások jele­netben Olga, szerelmi éhségében lehántva ruháját, Antonra veti magát. De az egész darab tele van apró szimbolikus játékokkal, jelképes gesztusokkal. A művészi sűrítés, a modell értékűvé élezett helyzetek, a merész összehason­lítások, a bizarr effektusok jegyében fogant, kimondottan mai témájú drámát a Maxim Gorkij Színház tűzte műsorára. Az "Átmeneti társadalom" bemutatása áttö­rést jelentett a német színházi életben, s ezt a darabválasztáson túl néhány különle­ges színészi teljesítmény is jelzi. Szvetlana Schönfeld Irinája fenomenális alakítás. A színésznő mimikájával, tornásznak is dicséretére váló mutatványaival, ideges jel­zéseivel többet kimond a korról, mint a többiek heves szócsatái. Kiválóan formálja meg szerepét Olga is, a tanítónő, aki a csehovi "szöveg alatti áramlást" transzponál­ta a mába. Az előadás igazi mozgatója a kitűnő rendező, Thomas Langhoff, aki a nagyhírű elődök méltó utódja. Volker Braun munkásságával kissé részletesebben foglakoztunk, elsősorban azért, mert azon kelet-német színpadi szerzők sorába tartozik, akik megpróbáltak új csapást vágni a drámaírásban, visszakanyarítva azt a sematikus ábrázolástól, a "kivételes hősök" szoborszerű felmutatásától az élet realitásához, az emberek valós mindennapjaihoz. Volker Braun neves kortársa — egyúttal színházi vetélytársa — Claus Hammel (1932) ugyancsak változatos pályát futott be, mielőtt drámákkal jelentkezett. Éne­kesnek tanult, majd újságnál dolgozott, színikritikusként jeleskedett, aztán prózai műveket adaptált színpadra. Az "Itt van egy lincselni való néger" és a "Halászgye­rekek" című átdolgozásai még nem keltettek különösebb feltűnést. Aztán a hatvanas évek elején írt "Kilenckor a hullámvasúinál" már élénk visszhangot váltott ki. Bár a darab meséje elég banális, s a befejezéstől a kötelező optimizmus hallik ki, mégis benne munkál a darabban az akkori idők sok ellentmondása, ideges atmoszférája. A mű középpontjában három berlini lány, Sabine, Hanna és Liló áll, akik a köztársa­107

Next

/
Oldalképek
Tartalom