Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)

A szonettciklus első darabjának a Szereptudat és sorsvállalás címet adtam. Ez a fortissimóként ható felütés a maga rendkívül élesen exponált mivoltában hallatlanul érzékletes és pontos képet fest az egyes szám első személyű grammatikai formulában megszólaló lírai alany helyzetéről és a szituációhoz való viszonyáról. Az írnok-költő arra is magyarázattal szolgál, hogy milyen kényszerítő körülmények (kihívások) és miféle belső indíttatások (válaszok) alapján születtek meg a hivatalos számadások szélire vetett nem hivatalos, apokrif jellegű számadások, vagyis a szonettek. Miközben — Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verséhez híven — röntgenszerű látleletet kapunk a totalitárius berendezkedés minden törvényt megcsúfoló természetéről és az alattvalók védtelen kiszolgáltatottságáról, már itt elhangzanak azok az öntanúsító, ars poeticus kinyilatkoztatások, amelyek egyébként az egész művet végigkísérik, ("s mert szóval szólnom nem lehet / s mert törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem / a számadások szélire / versekbe szedtem amiket / le kellett volna nyelnem") íme, a Két hexameter József Attila-i parancsából és a mégis-morál szenvedélyéből már az alap vershelyzetben fölragyog a példázatos értékű magatartás- és cselekvés modell. A kétféle értékrend alapján születő kétféle számadás ~ nevezetesen a korlátlan hatalmú fáraó parancsára írott jelentés, illetőleg a belső késztetésből, a lelkiismeret parancsából megfoganó marginális saját számadás — a párhuzam és az ellentét költői eszközeivel valósul meg. Az önerősítő és önfelmutató "maszek" számadás nyilvánvalóan az önmagával és helyzetével való szépítgetés nélküli szembenézést artikulálja; azt teszi mérlegre, hogy az írnok-költő — mint megítélő és kifejező lény — tud-e, s ha igen, miként tud a gerincroppantó és léiektipró időnek ellenállni úgy, hogy önmagához és közösségéhez is hű maradjon. A despotizmus szimbólumaként megjelenő fáraó, illetőleg az írástudók felelősségét, a szellem embereinek magasrendű moralitását megtestesítő írnok közötti feloldhatatlan ellentmondást, a kettejük között szakadékként tátongó értékrendbeli antagonizmust fejezik ki az olyan cselekvésértékű (illokúciós) igék és igei szerkezetek, mint pl.: "ezennel kijelentem"; "bár kényszerítettek soha / semmit se szépítettem"; "utáltam mit a hivatal / naponta rámrótt"; "versekbe szedtem amiket / le kellett volna nyelnem". Az elhatárolódás, sőt a minősített szembenállás a hierarchia alsóbb szintjein is konkretizálódik: "utáltam...packázásaival / a gyáva elöljárót". Az idézett szövegrészekben feltűnő az egyértelműen negatív képzetkörökhöz tartozó, pejoratív tartalmú kifejezések túlsúlya (kényszerítettek, utáltam, rámrótt, packázás, gyáva); ami a továbbiakban a totális jogfosztottságot, létbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot rögzítő, baljóslatúan fenyegető sorokban ("s mert törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem") egészül ki a zsarnoki hatalom 91