Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)

megfogalmazódik: "kifészkeltem agyamban is / für alle falle egy / szonettnyi - kis / férőhelyet / ahol a gondolat / a zárt formában áttelelhet / fölszabadul és megmarad / még akkor is ha agyonvernek". Ez az idézet szinte tökéletesen analóg a Pergamentekercsekre című szonett első részének ars poeticájával: "s mert szóval szólnom nem lehet / s mert törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem / a számadások szélire / versekben szedtem amiket / le kellett volna nyelnem". A harmadik Forrás-nemzedékhez tartozó jeles költő, Markó Béla -- nagyrészt a radikális költészetfelfogás felismeréseit követve, különös tekintettel az informális helyzet és az esztétikai érték szoros, ontologikus összefüggéseire — szintén a szonett műfajában látja a szabadság foglalatát. Nézete szerint "a szétszedett és összerakott, csak magára a költőre hasonlító új forma maga a szabadság". Avagy Csengey Dénes Balassa Péterhez írott nevezetes levelének egyik végkonklúzióját kölcsönözve: "Az általunk kívánt szabadság egyetlen megvalósítható létmódja a tökéletes művészi forma." Élihez társítható Balassa Péter fejtegetésének egy általánosan érvényes kitétele: "A művészet az a szabadságbirodalom, ahol mindaz megtörténhet, ami a valóságban nem." Mindezt alapul véve mondhatjuk, hogy minden szonett egy szabadságrándulás, egy kitörési kísérlet a dolgok és determinációk rabságából. A Kányádiszonettek esetében a Drakula-rendszer minden Orwell-utópiát megcsúfoló abszurd és teljességgel irracionális képtelenségéből. Mert igaz ugyan, hogy az ember a helyzetek foglya (jelen esetben a totalitáriánus berendezkedésé), de -- amint ezt Páskándi Géza megjegyzi — különös fogoly: "Ő maga is teremti helyzeteit, amelyek aztán foglyul ejtik, esetleg megszabadítják". Valami ehhez hasonló alapmagatartás motiválja a Pergamentekercsekre körmölő, és a "maszekolás" közben döbbenetesen nagyhatású, valóban katartikus értékű vád- és védiratot egyidejűleg készítő írnok-rabszolgát is, aki a beleképzeléses, önstilizációs, vallomásos szerepvers lírai hőse. A kimért, fegyelmezett szonettformába való művészi "belekényszerülés" mint egy adekvát és autentikus megragadása a személyiség és közösség egyre zsugorodó létlehetőségeinek, annak a Pilinszky-féle "levegőtlen prés"-nek, amelyre a lélekölő beszűkülés, a sziszifuszi küzdelem hiábavalósága és ístenkáromlóan égbekiáltó fájdalma nyomja rá a bélyegét. Az a fajta heveny hiányérzetből és mélységes felelősségtudatból táplálkozó prométheuszi fájdalom ez, amelyben a lírai aiany a végleges, visszavonhatatlan szétesés és szétszóródás aspektusából szemléli közösségét, s faggatja a kimérhető-belátható időt. Ilyen értelemben ez a mű a nyers hatalmi erőszaknak és az igazság fegyvertelen letéteményesének, az írástudónak időfölöttien örök dilemmáját és nemzetekfölöttien örök szituációját fejezi ki. A fáraó írnokának szociografikusán pontos, tényszerűen tömör, ugyanakkor fenyegetően baljóslatú, 87