Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)

években) Kányádi nevének méltóságteljes zengése, súlyos jelentése, sőt "holdudvara támadt az időben". (Határokon innen, és határokon túl, de még a diaszpórában is.) A szülőföld nagy példaképeit -- pl. Szenei Molnárt, Misztótfalusit, Márton Áront — idéző karizmatikus alkatából adódóan manapság ő az Élő Lelkiismeret. Modellértékű emberi tartását és közösségi érdekű költői attitűdjét emeli ki Sütő András is: "Kányádi minden sorával vigaszt nyújt. Mert van idő, mikor nincs jobb vigasz a nyugtalanításnál." A mindig figyelemre méltó Cs. Gyimesi Éva professzornő mutatott rá arra, hogy Kányádi költői létformája az állandó készenlét, legfőbb gondja a folytonos szolgálat. így lehet ő a népe gondjaiban osztozó váteszi formátumú krónikás, költészete pedig olyan modellje az értékteremtésnek, amelyben mindenekelőtt az erkölcs és a szolgálat parancsa érvényesül. Miként maga vall erről a Koszorú torokszorítóan tündökletes soraiban: "Valaki engem kiszemelt / valamire valakiért / hullatni verejtékemet / s ha nincs kiút hullatni vért." Szakolczay Lajossal szólva Kányádi lírája a saját (történelmi) tisztaságában megfürdetett couleur locale, amely partikuláris volta ellenére is magában hordozza a teljességet, az egészet. (Elsősorban a látás- és szemléletbeli egységre gondolva.) Olyan az ő lírája, mint a "romon virág", mint a "bújdosó verőfény", vagy hogy tőle idézzünk: "mint hómezőn a vadlúd". A teremtő fájdalom költői hagyományának örököseként Áprily Lajos kényes dallamú versbeszéde, Reményik Sándor féltve őrzött erkölcsi méltósága, Tompa László fegyelmezett helytállása és konok hűsége (hogy csak az erdélyi költőtriászt említsük) a megszüntetve megőrzés elve alapján épülnek be az összetéveszthetetlenül egyéni Kányádi-versbe. E sok szempontból rendhagyó pálya a Virágzik a cseresznyefa (1955) problémátlan optimizmusától a Harmat a csillagon (1964), valamint a Fától fáig (1972) töprengőbb-vívódóbb attitűdjén át érkezett el a Szürkület (1978) disszonanciáktól szabdalt létérzékeléséig, hogy aztán a Sörény és koponya (1989) mívesen csiszolt, heroikusan öntanúsító verseiben csúcsosodjon ki, és emelkedjen már-már mitikus magasságokba. A metaforikába fölszívódó morális elkötelezettség és a karizmatikus kiválasztottság egyre tisztuló tudata a Harmat a csillagon kötetcímadó versében fogalmazódik meg a fiatalkori hit szenvedélyével s életre szóló érvénnyel: "S ha elszólít a Nap, / nyugodt lélekkel mondják: / tócsákkal nem szövetkezett, / liliomok fürödtek benne, / úgy tűnt el, amint érkezett." E programszerűen vállalt, a személyiség lényegéből fakadó etikus alapozottság, a morális kompromisszumok elutasítása, bizonyos minőségek — legfőképpen a hit, hűség, helytállás, illetve a tisztaság, tartás, tisztesség — kitüntetett jelenléte teszik ezt a költészetet a Nagy László-i líravilág egyik legközelebbi rokonává. A hasonlóság poétikai szempontból is szembeötlő, hiszen a minőségeszmény és az emberideál át84