Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1996-1997. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Budai László: A valenciafogalom kialakulása, bővülése és a valenciakutatások problematikája

sem idegen a magyar nyelvészettől.

1 Tóth Pál László ábrázolásmódja közvetlenül Brassai Sámuel mondatszemléletéből is származtatható. A latin nyelv oktatásában több évszázados gyakorlat az igének középpontba helyezése, vonzatainak, kapcsolódási módjainak bemutatása. A valenciaelméletről, ha eredetét tekintjük, summásan azt állapíthatjuk meg, hogy egyrészt nyelvészeti, másrészt pedig nyelvoktatás-metodikai indíttatású diszciplína. A valencia iránt lelkesedő németek, szovjetek, franciák és egyéb kisebb népek (finnek, hollandok, svédek, szlovákok stb.) kutatói mellett az angolszász nyelvészek sokáig igen tartózkodóak voltak a valenciával szemben. Angol nyelven a Werner (1978) szerkesztette tanulmánygyűjteményen túl az érdeklődés komolyabb jeleit csak a nyolcvanas évek elejétől figyelhetjük meg: Leech (1981), Matthews (1981), Roberts (1981), Allerton (1982). Az angol nyelvre vonatkozó intenzívebb valenciakutatások első eredményei is német, illetve orosz nyelven jelentek meg (Thiele 1972, Emons 1974, 1976; Mel'cuk - Percov (= Pertsov) 1973, angolul 1987). A németek az egyik egyetemi angol nyelvi tankönyvükbe is szervesen beépítették a valenciakutatások eredményeit (Giering et al. 1977). 2. Tesniére valenciafogalma A valenciaelmélet a 60-as években keletkezett a strukturalista nyelvészet egyik irányzataként, és mint strukturalista nyelvészeti irányzat, a valenciaelmélet is azt tekintette feladatának, hogy szisztematikusan elemezze a mondatban a szavak egymáshoz való viszonyát, a szintaktikai struktúrát, mert az előző nyelvészeti irányzatok elsősorban az egyes szavakkal, azok osztályokba, szófajokba sorolásával, változóképességük (ragozásuk) kutatásával voltak elfoglalva (vö. Welke 1988: 9). Tesniére strukturális mondatelemzésében a mondatot egy organikus egésznek tekinti, amely kívülről nézve horizontális, belülről nézve pedig vertikális struktúrájú. A vertikális struktúra csak akkor lehetséges, ha a mondatban függőségi viszonyt tételezünk fel, amelyben a fölérendelt elemet uralkodó elemnek (régissant), az uralom alatt álló elemet pedig alárendelt elemnek (subordonné) nevezzük. Tesniére szerint az ige a mondatban mindig a legfőbb helyet foglalja el, és uralkodik a többi, a neki alárendelt elem fölött. Szerinte minden szerkezet egymással függőségi viszonyban álló szavakból épül fel. Egy szerkezet uralkodó eleme alárendelt tagjával/tagjaival egy csomót (noeud) alkot. A mondatban a legfelsőbb csomó, a csomók cso1 Az eddig idézett szerzőkön kívül lásd még Balogh (1888), Theisz (1888), Kalmár (1898); cit. Kovács (1980).