Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1994. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

CZEGLÉDI CSABA: A konstatív és a performatív megnyilatkozásokról

sok, és hogy (c) lehetnek igazak vagy hamisak. De (4-5)-ről nem csak (ac) mondható el, hanem az is, hogy (d) nyilatkozatok, és amikor mint ilyenek elhangoznak, akkor (e) megnyilatkozások. Az állítás terminusnak adható azonban egy, a fentivel összeegyeztethetetlen értelem is. E kifejezés vonatkozhat az állítás megtételére mint cselekvésre, azaz a beszédaktusra. Egy cselekvés viszont nem lehet igaz vagy hamis, amint hogy egy gól sem lehet egyik sem. Egy gól megszületik vagy nem (a labdát berúgják vagy nem), van vagy nincs. Hasonló módon egy esemény megtörtént vagy nem, egy cselekvést végrehajtottak vagy nem, de sem egy gól, sem egy esemény, sem egy cselekvés nem lehet sem nem igaz, sem nem hamis, azaz nincs igazságértéke. Ezért mondjuk, hogy egy performatív megnyilatkozásnak nincs igazságértéke. És egy konstatívnak van? Nincs. Semmilyen megnyilatkozásnak nincs. Minden megnyilatkozás esemény, pontosabban annak egy fajtája: cselekvés. Ezeknek pedig nincs igazságértékük. De ha minden megnyilatkozás cselekvés, akkor milyen cselekvés a konstatív megnyilatkozás? Semmiképpen sem olyan, amely lehet igaz vagy hamis. Ilyen konstatív megnyilatkozások nincsenek. Minden megnyilatkozás performatív, mert minden megnyilatkozás performancia, azaz cselekvés: beszéddel megvalósított cselekvés. A performatív megnyilatkozás valójában tautológia. Tehát vagy a konstatív terminus eredeti értelmét kell megváltoztatnunk, és így megtarthatjuk a különbségtételt (mert egyfajta különbség valóban létezik), vagy az eredeti megkülönböztetést terminusaival együtt el kell vetnünk, és újjal kell fölváltanunk. Austin idézett művében ez utóbbit tette. A különbségtételről azonban kár volna lemondani, mert az úgynevezett konstatív megnyilatkozások (1. (4-5)) valóban különböznek az úgynevezett performatívoktól (1. (1-3)). Az előbbiek állítást tartalmazó mondatok kimondásai, azaz pragmatikai értelemben állítások, velük az állítás aktusát valósíthatjuk meg, míg az utóbbiak nem. De az állítás ugyanannyira beszédaktus, mint az ígéret, vagy mint egy értekezletnek a megnyitása. Igaz ugyan, hogy amíg (1) kimondása azzal a következménnyel jár, hogy az értekezlet kezdetét veszi, és minden érintett azt megnyitottnak tekinti, továbbá annak, hogy a résztvevők (vagy bárki) az értekezletet hivatalosan megnyitottnak tekintsék az a feltétele, hogy (1) elhangozzék (ráadásul az sem mindegy, hogy kinek a szájából, de erre most nem térek ki), valamint az is igaz, hogy (2) vagy (3) kimondása azzal a következménnyel jár, hogy ha mégis „elmondom valakinek", akkor ezt joggal számon kérhetik rajtam, továbbá e számonkérés lehetőségének és jogosságának (2) vagy (3) elhangzása a feltétele, addig (4) kimondásától általában senki sem kezd el fázni, viszont bárki fázhat anélkül is, hogy kimondaná (4)-et, és (5) kimondásától vagy éppen leírásának megtörténtétől teljesen független nyomdai megjeleA félkövér itt és a továbbiakban a kifejezés pragmatikai értelmű használatát jelöli. 21