Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1994. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

CZEGLÉDI CSABA: A konstatív és a performatív megnyilatkozásokról

Ezért a (3)-hoz hasonló megnyilatkozásokat implicit beszédaktusoknak hívjuk. 1.3 Austin (1990, 102), amikor azt vizsgálja, hogy „hányféle értelemben igaz az, hogy valamit mondani annyi, mint tenni valamit, vagy az, hogy valaminek a kimondásakor végrehajtunk bizonyos cselekedeteket, s hogy a kimondás révén egyben teszünk is valamit", arra a következtetésre jut, hogy egy beszédaktus több különböző aktusra bontható és bontandó. Ezek közül most csak kettőt említünk: a lokációs és az illokúciós aktust. A lokáció aktusát hajtjuk végre akkor, amikor egy nyelv szavai közül válogatva és az illető nyelv grammatikai szabályait betartva mondunk valamit. Az illokúció aktusát hajtjuk végre akkor, amikor a lokúciós aktus végrehajtása közben, azzal és azzal egy időben megnyilatkozásunknak valamilyen kommunikatív funkciót tulajdonítunk. Például (3) természetes használatakor a lokúció aktusát valósítjuk meg azáltal, hogy egy grammatikailag jólformált és értelmes mondatot kimondunk. Az illokúciós aktus akkor valósul meg, amikor (3)-mal megígérünk valamit. Minden megnyilatkozásunkban egyszerre végrehajtjuk a lokúciós és az illokúciós aktust is. 2. Az alapvető elméleti apparátus bemutatása után térjünk rá a problémára. A performatív-konstatív distinkció legutolsó kifejtését Austin (1962)-ben, illetve Austin (1975)-ben találjuk. Nézzük meg, pontosan mit is jelentett számára e distinkció a gondolat kifejtésének és fejlődésének különböző fázisaiban. Gondolatmenetének követésére az 1975-ös második kiadást használom, amely J. O. Urmson és Marina Sbisa szerkesztésében jelent meg (Austin 1975), illetve Pléh Csaba magyar fordítását (Austin 1990).

2 Austin (1990) a performatív-konstatív distinkciót az alábbiakhoz hasonló performatív megnyilatkozások elemzésén keresztül világítja meg, amelyek azzal a tulajdonsággal rendelkeznek a konstatívokkal

3 szemben, hogy „a mondat kimondása [. . .] nem leírása annak, hogy mi mondható arról, amit akkor teszek, amikor ezt mondom ki, nem is annak leszögezése, hogy csinálom, hanem maga a csinálás. Az idézett megnyilatkozások egyike sem igaz vagy hamis, ami számomra nyilvánvaló, s ezért nem is foglalkozom vele" (i. m. 33). (a) „Ezt a hajót Queen Elizabethnek nevezem el!" A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John L. Austin: How to do things with words. Oxford: Oxford University Press, 1973. Előrebocsátom, hogy a performatív megnyilatkozás és a konstatív megnyilatkozás pontatlan, illetve téves terminusok. Kényszerűségből egyelőre mégis ragaszkodnom kell hozzájuk. 17