Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

H. VARGA GYULA: A magyar szórend egy sajátos jelensége

szórendi típus felismeréséig és leírásáig jutnak el, a "mobilitás" okait nem kutatják, a tények megállapítása és lejegyzése a cél. Az igekötő szórendi vizsgálatában az 1846-ban a Magyar Tudós Társaság által kiadott A magyar nyelv rendszere c. munkát korszakhatárnak tekinthetjük. A szórendet tárgyaló fejezete külön pontban foglalkozik az igekötővel. Önálló szónak tekinti, szórendi helyét az igéhez viszonyítja, s a hangsúlyviszonyok függvényének tartja: az igekötők "közvetlen az ige előtt és azzal összekapcsolva csak akkor állanak, midőn a súly rajtok fekszik; elmozdíttatnak pedig, mihelyt az ige által más szót akarunk nyomosítani [...]. Ha azonban az igekötőn némi súlyt akarunk hagyni: az nem az ige után, hanem az ige és a nyomosított szó elé leszen sorozandó" {i. m. 353). Külön-külön esik szó az igekötő és az is kötőszó, valamint a tagadó- és tiltószók kapcsolatáról: az igekötő és az is vagy függetlenek egymástól, "Vagy szorosan összetartanak, s az is az ige és igekötő között kapcsolóul szolgál, mely esetben ez a szabályos sorozat: 1) igekötő, 2) is 3) ige p. o. El is viszi Péter a búzát a vásárra. Ekkor az is által az ige nyomosító ereje az igekötőre mintegy átvitetik." (I. m. 357.) "Midőn az ige, igekötő és tagadó összetartoznak, ez a rend: 1) tiltó v. tagadó: nem, ne, 2) kötszó: is, 3) ige, 4) igekötő. Nem is viszi el Péter a búzát a vásárra." (360. I.) A MNyR. a három szórendi alaptípus egybegyűjtésével, pusztán formai leírásával mintegy összefoglalja a korábbi megfigyeléseket, ugyanakkor a Fogarasi-törvény alkalmazásával már előremutat a logikai szempontú elemzés irányába. A fenti álláspont FOGARASI JÁNOS azon felismerésére megy vissza, mely szerint "a hangsúlyos szót követi tüstént a határozott módban [=verbum finitum] levő ige a többi szók előbb utóbb állhatnak s akármely renddel következhetnek". A két alapvető tétel: az ige helyének, szórendi szerepének kijelölése a magyar mondatban, valamint a hangsúly és a szórend összefüggésének megállapítása. (FOGARASI 1838, 243.) A XIX. sz. második fele a magyar szórendi kutatások nagy korszaka. Alapjait FOGARASI imént idézett megállapítása teremtette meg, igazi fellendülése a 60-as évekre tehető, s FOGARASI mellett BRASSAI az elindítója (FOGARASI 1860; BRASSAI 1860-63, 1888.) A korabeli nyelvtanok még egy ideig az igekötő szórendjét a MNyR.-hez hasonlóan külön tárgyalják, de más kutatók BALASSA, nyomán MOLECZ is - nem tesznek különbséget az igekötő és a többi határozó szórendje között: "Az igekötő tulajdonképpen nem más, mint az igéhez tartozó, vele szorosan összekapcsolt határozó, tehát helye a mondatban ugyanolyan, mint bármely más határozóé" (BALASSA 1943, 404). Ugyanakkor a szerző elismeri, hogy az igekötő mondatbeli helye a magyar szórend "legkényesebb kérdése", mert "nem mindig viselkedik úgy az igekötő, amint azt a szórend főtörvénye kívánja" (I. m. 405). Ezért gyakran mégis rákény34