Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)
SZATHMÁRI ISTVÁN: A magyar helyesírás alapjai
tességgel több századon át ment végbe. Kezdetben problematikus magyar hangok voltak a következők, mivel vagy hiányoztak a latinból, vagy lényegesen másként ejtették őket, vagy pedig a latinban többféle jelük volt: Iszl - Izl Ityl, Igyl, ínyt llyl Isi -- Izsl löl és lül, továbbá a hosszú magánhangzók lel -- Icsl ivl és lul, illetve Iii és Ijl tíz! Idzsl Érdemes volna végigkísérni, milyen szívós következetességgel valósult meg a fonematikus jelleg. Erről azonban most le kell mondanunk (I. elsősorban KNIEZSA két idézett munkáját), csupán néhány megjegyzést teszek vele kapcsolatban. A lel hangnak pl. először 5 jele volt, majd 3, aztán kettő lett, ez utóbbi {a czés a c) megmaradt 1903-ig, illetve az akadémiai helyesírás csak 1922-ben fogadta el a SIMONYI javasolta (és mai) c változatot. Egyébként a kancelláriai helyesírás (a XVI. század végéig) magyar fejleményként megoldotta (mai formájúra) a ityl, Igyl, Inyl és llyl jelölését, és fontos lépést tesz a hosszú magánhangzók jelölése felé a kettőzéssel (aa: Iái, oo: tói) ez az eljárás egyébként a mássalhangzók esetében marad majd meg). A kódexek helyesírása (a XV. század elejétől a XVI. század végig) meg bevezeti a mellékjelezést (pl. t', n; v és u: lül,/?; löl; eés é, e: lel és lel); ez az eljárás meg a magánhangzók esetében él tovább. Aztán a protestáns helyesírás (a XVI. és a XVII. század) megoldja a Izl és Iszl, valamint a Isi és Izsl jelölését ( fz f f> ); állandósítja a továbbá a Ityl, Igyl, Inyl, llyl jelölésmódját; ekkor állandósul a hosszú magánhangzók mai módon való írása is [ú, f, ó, é, á); és, jelöli a rövid löl-t és az lül-t {&, fy), továbbá a nyílt le l-t (£ ). A protestáns helyesírást egyébként mindenekelőtt a Károli-biblia és Szenczi Molnár Albert Zsoltároskönyve terjesztette el, viszont azt is meg kell jegyeznünk, hogy ezek elhagyták a Izsl és a nyílt lel megkülönböztető jelét. Valójában ez utóbbinak is köszönhető, hogy — pl. a finn írásmóddal szemben — nálunk jelöletlen maradt a két lel hang közötti különbség. Az úgynevezett katolikus helyesírás (a XVI. és XVII. század) a mássalhangzókat már mai módon jelöli, kivéve a lel és lcsl-t (cz és ch), Pázmány viszont a cs jelet használja, és Kazinczyék hatására ez terjed el. A XVIN. század végéig tehát megvalósul a teljes hangjelölés és a fonematikus jelleg. (Megjegyzem, hogy a Izsl hang mai jele Révai Miklóstól származik.) Másik nagy probléma volt az, hogy helyesírásunk a morfémák találkozásánál a kiejtésben létrejövő változásokat (hasonulás, összeolvadás, mássalhangzó-rövidülés, mássalhangzókiesés) figyelembe veszi-e. A XVII. századig általában inkább a kiejtésnek megfelelő (fonetikus) írásmód volt gyakoribb (pl. Sylvesternél: „vigre, meg atta fiat"), de kisebb mértékben előfordult ennek az ellenkezője is (pl. 1264 feldkuz, KT. tudyuc). A rendezés elindítása Geleji Katona István nevéhez fűződik. 1645-ben Gyulafehérváron ESZTEEHÁZYKÁROLY FŐISKOLA _ K ÜNYVTÁ KA - KG ER Könyv: \ Q QJ,. 4 3 S 17
