Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

SZŰK BALÁZS: Archetipusok a mozgó fényben

resése (3perc) és a külső befelé fordulása, szellemi-emocionális újjászületés (5 perc). Itt és ekkor ütköznek meg a kozmoszt kisajátító ember és az éjszakai vendégek lelkiismereti-szellemi energiái, majd kioltódnak, s egy kozmikus levitációban nő és férfi, mint egymás tükörképe a világ köldökén repülnek. Minden, ami előtte zajlik és utána következik, hosszú „prológus" és rövid „epilógus": az őselemektől való elszakadás, majd az azokhoz való megbocsátó visszatalálás, elfogadó/befogadó/önmagára találó emberi „hanyatlás". A „prológus" 1 óra 47 perces jeleneteiben a föld (a vízben úszó sárga falevél. ezüst fűzfák a tó partján, a kert és virágai, a faház, falevelek az ablak előtt, sárga virágok a vázában, almák az asztalon, a Chris előtt elballagó ló) és a víz (a folyóban lebegő sás, a gőzölgi kis tavacska, az eső) visszatartanák Kelvint, de a levegő (három madár a kalitkában, a ház belső falán szökellő léghajók és hőlégballonok, a végtelennek tűnő autós száguldás a „jövő városában": Japánban) és a tűz (Kelvin iratokat - emlékezetét - égeti apja kertjében) siettetné utazását. Az „epilógus"-ban (30 perc) Christ mind a négy őselem „visszahívja". Harey sósavivása a Földre való elvágyódást készíti elő (Chris anyjával való álom-beszélgetés, földi növény egy fémdobozban az űrállomás ablakában). A víz (a folyóban hajladozó sás, a befagyott tó a kopár fákkal, a házban az apja pakolja könyveit, a hátára ömlő eső párolog) és a tűz (a ház előtt füstölő halom) fogadják otthonában, majd a védő tekintet a felhők fölé emelkedik, s a plazmaóceán égboltként óvja a szigetet, ezt a végső anyai és apai menedéket. A „prológus" és „epilógus" közötti 17 percben Harey mint a női hajlékonyság (a fény, az anya-óceán) legyőzi a sötét, hűvös fémcsillogású férfi erőt az erényt erényre helyező, lassan ikonná átváltozó mozgóképekben. Kelvint védve, sírástól fojtogatva szembeszáll Snauttal és a fausti természetű Sartoriusszal, akik az önző halhatatlanság hiú katonái: „Harey: Chris következetesebb, mint maguk. Embertelem helyzetben emberként él. Maguk minket, a „vendégeket", csak külső zavarónak tekintenek. Pedig mi önök vagyunk. A lelkiismeretük. De Chris szeret engem. Lehet, hogy csak önmaga ellen védekezik, de élőnek tekint engem. Nem fontos, hogy mért szeretünk valakit. Ehhez Chrisnek semmi köze. Magukat gyűlölöm. Ne szóljon közbe, nő vagyok! Sartorius: Maga nem nő, nem is ember. Harey nincs. Meghalt. Maga csak a kópiája, kópia, matrica. Harey: Lehet. De én emberré válok. Érző lénnyé, higgye el. Már nélküle is boldogulok. Szeretem. Ember vagyok. Maguk nagyon kegyetlenek." A film origópontjában mozgó „hegeli ikonosztáz" szakrális tér-időt (virtuális, de a négy emberi lény számára valós) templomot hoz létre. Ebben a 91