Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2004. Sectio Biologiae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Fekete Gábor: Cönológia és növényföldrajz

Cönológia és növény földrajz 21 szenved.) Üde bükkösök és száraz karszttölgyesek zónájának ilyen közelsége, csaknem érintkezése, azonos magasságokban való elrendeződése a Kárpát-medencében egyedülálló. Ami azonban most a lényeg: az irodalmazás közben rábukkantunk Ivo Horvát térképére, aki a Horvát-karszt északi területeiről mutatott ki hasonló vegetációeloszlást (Horvát 1962), Európa új vegetációtérképén (Bohn et al. 2000) pedig már azt is látjuk, hogy a Keleti-Alpok déli felének montánszubmontán bükköseit molyhos-tölgyesek öve kíséri, és ez a kontaktus hosszasan követhető az Adria vonala mentén a Nyugat-Balkánon, a Dinári hegyvonulat tenger felőli oldalán. A párhuzam a keletalpesi-nyugatbalkáni területekkel tehát nemcsak a flórakincsben, hanem a vegetáció térbeliségében is megmutatkozik. Ezért a Dunántúli-középhegység tárgyalt vegetációkomplexe a Nyugat-Balkáninak kicsinyített (és persze elszegényedett) mása. A bemutatott szituáció valószínűen nagyon régre vezethető vissza, mivel pollenanalitikai vizsgálatokkal sikerült kimutatni, hogy a Balaton környékén a bükkfa már a jégkorszak utáni erdőfejlődés ún. atlantikus korszakában (a szubmediterrán tölgyesek legnagyobb kiterjedése idején) elérte maximális pollensürűségét. Nem közömbös az sem, hogy a korai bükkmaximum mellett sikerült Ostrya-pollent is kimutatni (FeketeZólyomi 1966). Ez azért fontos, mert tudjuk, hogy az illir régióban a bükkös és a száraz molyhos tölgyes között egy átmeneti társulás: a SeslerioOstryetum húzódik hosszasan. Figyelemre méltó, hogy éppen az Északi- és Déli-Bakony fentebb tárgyalt, deviáns zonalitást felmutató határzónájában (durván: HárskútMárkó környéke) a leggazdagabb maradványokban az északi dolomitsziklagyep és a bükkös karszterdő. Ez a tiszafa (Taxus baccata) bakonyi elterjedésének (legnagyobb hazai állományának) körzete, a Dunántúliközéphegység florisztikai diverzitásának egyik „forró pontja". Mivel e határzónától északra is, délre is csökken a glaciális reliktumok száma, úgy tűnik, hogy a két - különböző léptékben fellépő - jelenség: zonalitás (ideértve a zónakimaradást is) és reliktumgazdagság nem független egymástól. A vegetációkutatásnak azt a koncepcióját, amelyben a fent bemutatott példák fogantak, nehéz megfogalmazni, papírra vetni. Nem is kísérelte meg eddig senki. A XX. század közepének kutatója még nem egyszer belebotlott olyan kérdésekbe, amelyeknek az értelmezése, magyarázata a vizsgált táj keretein belül nem volt lehetséges. Ilyenkor csak a vegetációgeográfiai kitekintés segített. Ismereteinket, szemléletünket a meglévő analógiákat felismerésére kellett élesíteni. Az analógiakereséshez a tér Közép-Európát, Délkelet-Európát, Kelet-Európát jelentette, kinek-kinek a vizsgálati objektuma szerint. A terepen nemcsak sokat de sokfelé dolgoztunk vagy csak megfordultunk, hogy minél több vegetációtípus képét raktározhassuk el. Mindez ahhoz vezetett, hogy Magyarországon a fítocönológiának talán