Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Irodalomtudomány. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Ködöböcz Gábor: Közelítések Pilinszkyhez

A nagy filozófiai kihívások között a legsúlyosabb Adorno és Wittgenstein egy-egy tétele. "Auschwitz után nem lehet többé verset írni" — mondja az adornói tanítás. Minthogy a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen, "Auschwitz után nemcsak lehet, de kell is verset írni, hogy valami módon jóvátegyük a jóvátehetetlent" -- fogalmazza meg a maga hitvallásszerű válaszát Pilinszky. Alapvetően ez a szemléletmód adja meg a költő katharzis-felfogásának összetéveszthetetlenül egyéni arculatát. "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" -- hirdeti a wittgensteini aforizma. Pilinszky ars poeticája szerint a művészetben egyedül a "megoldhatatlan", a "sakk-matt" helyzet reményteljes. "A művészet akkor szól ieghalhatósabban az élet érdekében, amikor épp a halállal tárgyal." Figyelembe véve, hogy Pilinszky a hallgató, a mozdulatlan elkötelezettség költőjeként határozta meg önmagát, nem meglepő a másik vallomásrészlete sem: "A művészetben valójában a tökéletes igénytelenség érdekel, a gyerekek, az öregek és a halottak beszéde. Úgy szeretnék írni, mintha tulajdonképpen hallgatnék." A "hallgató költészet" paradoxonjából, a csend esztétikájából következően lírája a szüntelen elnémulást, illetve az elnémulás állandó kényszerét fejezi ki. Pilinszky a ritka megszólalások és a beszédes hallgatások költője. "Én úgy vagyok, hogy valamiképpen sakkpartinak érzem: akkor lépek, ha lépni kell." Alkotói alapmagatartását az a fajta aggályos műgondra és kifejezésbeli pontosságra való törekvés jellemzi, amely már-már a művészi alkotásról való lemondással határos. Joggal lehet vele kapcsolatban a "csend esztétikájáról" beszélni, hiszen az ő súlyos hallgatásai két vers megszületése között valóban esztétikummá sűrűsödtek. Az aszkelikusan sovány költői termésre tett célzásokat nemes egyszerűséggel és meggyőző érveléssel hárította el. "Nem baj, ha valaki sokat ír, az se baj, ha keveset. Csak érezzem, hogy indokoltan ír keveset." Más helyütt pedig — mintegy lezárva az előbbi fejtegetést — cálfolhatatlan logikával mondja: "Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen." Többek között Németh László egyértelműen pozitív értékítélete is őt igazolja: "Nem volt még magyar költő, aki ilyen kis számú verssel ilyen maradandóan beírta volna magát igényes líránk legjobbjai közé." Pilinszky Jánost nem lehet kísérletező költőnek nevezni; úgyszólván nincsenek is zsengéi. Mindössze két olyan verséről tudunk, amelyek folyóiratokban megjelentek ugyan, de később egyetlen kötetben sem kaptak helyet: az Anyám 1938ban a Napkeletben, az Üzenet az üvegvárból 1939-ben a Vigiliában jelent meg. Németh G. Béla nagyon találó jellemzése szerint Pilinszky csak a válogatott verseit írta meg. Bizonyára jobban megérthetjük a fentebb leírtakat, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a költő önszemléletét. A lírája háttérvilágát felfedő vallomásos esszékben és 38