Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Irodalomtudomány. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Hekli József: Ödön von Horváth (1901-1938)

ság és a kedélyesség látszata mögött erőszak, hazugság, önzés és butaság rejtőzik. A "Mesél a bécsi erdő"-ben mindez kitűnően megszerkesztett, a csehovi modellből is táplálkozó dialógusokban tárul fel. A remek, látszólag könnyed párbeszédek banális, klissészerű sablonjaiban egy hanyatló, kétes értékű életforma görcsei feszülnek. Kiválóan példázza ezt a megkopott, szószótyár kapitány és az együgyű, de alkalmazkodó lientesmester felvonásról felvonásra ismétlődő "beszélgetése". A "kimustrált", öregedő kapitány nem tudja megtagadni önmagát — az elismerésre betegesen vágyó Oszkár sem — s ezért az obsitos a katonás években begyakorolt, megszokott sztereotípiákat szajkózza, de immár áthangszerelve, átformálva azokat a civil életre. Kapitány: Hadd mondjam meg: az a tegnapi véres hurka... csak gratulálhatok, Förszt klassz! Oszkár: Finom volt, mi? Kapitány: Valóságos költemény! Mondhatom, annak idején, a mi régi jó monarchiánkban sokfelé megfordultam — katonasors —, de annyit mondhatok, ez a hurka: nívó! nívó! Hasonló jellegű, semmitmondó dialógusok szövik át az egész drámát, hiszen a Tündérkirály és Valeria, Alfréd és Valeria s a többiek párbeszédei is elsősorban félműveltségüket tükrözik. Horváth hősei divatos aforizmákba, begyakorolt, latinfrancia szólásokba — "elszólásokba" — kapaszkodnak, ^ a "békebeli" monarchia nagypolgárának életideáljai szerint próbálnak "játszadozni", társalogni, urizálni. Tetszetős vaksággal, erőltetett vidámsággal élik az életüket, hazudnak önmaguknak, s tetszelegnek kimódolt szerepeikben, elhitetve magukkal, hogy valakik, s még sokra vihetik. A kedélyes, sablonos párbeszédekbe azonban Horváth beleviszi a harmincas évek társadalmának komor színeit is. A kilátástalanság, a reményvesztés állandóan ott munkál a darabban. Egy pikáns jelenet közben, mikor a tetszeni vágyó Valeria éppen a bokor mögött vetkőzik, s a Tündérkirállyal évődik, az életben sokat tapasztalt Zauberkönig, tőle szokatlan módon, váratlanul így tör ki: "...Akár ilyen, akár olyan a fantázia, tótágast áll a világ manapság! Se hűség, se hit, se erkölcsi bázis. Minden inog, semmire sem lehet már építeni. Megérett a föld a vízözönre..." A darab felemás happy end-del végződik, a fonnyadó bájű trafikosnő visszafogadja Alfrédot, a Tündérkirály megbocsát eltévelyedett lányának, Oszkár feleségül veheti "hazatalált" menyasszonyát. Marianne-nak viszont meg kellett járni a poklokat, hogy ismét beevezhessen egy csalóka boldogságba. Az expresszionista elemekben bővelkedő kitűnő dráma végső soron egy líraigroteszk látlelet a harmincas évekről. A gazdasági válság torz jelenségei, elember12