Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Irodalomtudomány. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)
Szentesi Zsolt: Az ismétlődés és a metaforikus epikai struktúra Mészöly Miklós Megbocsátás c. művében
Ekkor az is lényeges lesz, hogy ezen többlet jelentéssel bíró ismétlődő részek nem külön-külön állnak egymástól, hanem többszörös összeköttetésben állnak egymással, keresztezik egymást, ezzel is dúsítva jelentésvilágaikat. Sokszor két (vagy több) különböző ismétlődő elem egymásra hatásából, szemantikummódosító, ill. szemantikumképző jellegéből alakulnak ki a lehetséges "szemantikai univerzumok" (Osgood). Ekkor "metaforák rendszere" 4, vagyis metaforikus szerkezet jön létre. Hasonlót emel ki Szegedy-Maszák Mihály is az ismétlődések kapcsolódásáról mint konstrukciós-kompozicionális elvről szólva: "a betű szerinti szinten funkcionáló cselekmény helyett a metaforikus szinten kibontakozó kapcsolatok összessége a szöveg rendezőelve" 5. Ennek következtében az ismétlődés a szövegkoherenciának is alapjául szolgál. Mindez együttesen pedig a műalkotás esztétikumát, szemantikumát és struktúráját hozza létre. így egy jóval áttételesebb, rétegzettebb, sokoldalúbban szemantizált szöveg keletkezik, mely természetesen a befogadótól is nagyobb aktivitást, fokozott asszociációs készséget igényel. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy előfordulhat az is, hogy nem az ismétlődés, ill. az ismétlődő részek válnak a metaforikusság alapjává, hanem egyetlen kifejezés, fogalom és annak kontextusa. Ez mostani vizsgálatunk szempontjából nem tekinthető lényegesnek, így csak annyit jegyeznék meg róla, hogy valahol a stilisztikai értelemben vett metafora és a metaforikusán struktúráit szöveg közt helyezkedik el. A magyar epikai hagyomány leginkább a metonimikus szervezőelvhez vonzódott. Az áttörés ugyan már a nyugatosokkal -- többek közt Kosztolányi Esti Kornéljával (1933) — és Krúdyval megkezdődött, sőt említhetnék például Szentkuthy Miklós Prac c. regényét (1933), vagy a korai Déryt és Márait is, ám döntően metaforikus alapon felépülő műve alig van a magyar irodalomnak. Az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől kezdve azonban egyre többször találkozhatunk ilyesféle művekkel (pontosabban szólva többnyire inkább műrészletekkel). A hetvenes évek elején fellépő új prózaíró nemzedék legjelentősebb tagjai (Nádas, Esterházy, Hajnóczy) azonban mindinkább alkotói módszerük szerves részévé teszik ezt az eddig elhanyagolt, ám a világirodalomban igen fontos szerepet betöltő epikai megformálást. Ugyanez mondható el Mészöly Miklósról, akinél már a hatvanas években megjelent Az atléta halálában és a Saulusban egyaránt fel-feltűntek e konstrukciós elv egyes jegyei, ám a hetvenes évek második felétől kezdve (részben már a Filmben is) egyre erőteljesebb hangsúly helyeződik e megformálási szisztémára. Az 1984-es Megbocsátás c. Mészöly-regény (ha egyáltalán pontos e műfajdefiníció) egyik legfontosabb kompozicionális és szemantikumképző elve az ismétlődés. A műben tulajdonképpen alig találhatni olyan részeket, melyek ne fordulnának elő 103