Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Kiss Lajos András: Dialógus és ökológia: Otto Friedrich Bollnow leckéje - Antropocentrizmus versus antropomorfizmus

san kicsi, akkor a cellaszerü bezárkózás képzetét kelti; ha pedig túlságosan nagy, akkor az ember elveszíti az intimitást, kiszolgáltatja magát a környezetének. Mindebből persze nem az következik, hogy „számítgató" értelemmel valamilyen ideális ablakméretet kellene megkonstruálnunk. Ez a metafora halálát jelentené; látni kell, hogy itt nem matematikai, hanem ontológiai problémáról van szó. Bollnow egyfajta csodálattal említi az ősi japán házakat, amelyekben a természet szinte összenő az építménnyel. De, azért ennek is megvannak a maga határai! A ház és zöld egybeolvadása (az unió mystica egy speciális formája) magának a háznak az értelmét vonná kétségbe. A zöld tehát a mindennapi tapasztalatban elsődlegesen úgy jelenik meg, mint külső, mint ami az ember primordiális szféráján kívül elhelyezkedő. Bollnow, mesteréhez Heideggerhez hasonlóan, maga is gyakran él az etimologizáló magyarázatokkal. A német zöld (grün) szó indogermán gyökere a növekedni, felnőni jelentését tartalmazza, s elsődlegesen a növényvilágra alkalmazták. Ebből a jelentésből emelkedett ki az immáron semmilyen konkrét anyaghoz nem kötődő, általában vett zöld szín jelentése. Mindazonáltal a zöld továbbra is sok mindent megőrzött ebből az eredendően vegetatív jelentésességéből, és ez tette alkalmassá arra, hogy magának az életnek a metaforája legyen. Az, hogy a német kultúrkörben mekkora misztériuma van a zöldnek, meglehetősen közismert. Elég csak a romantikára utalni. Baader természetmisztikájáról már írtam a Liget egy korábbi számában. Hörderlin „szent Zöld"-je, valamint Goethe színelmélete szintén gyakran idézett példák. Bollnow józanságát azonban mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy itt is óv a túlzásoktól. Ezt mondja: „Mindazonáltal nem szabad a primitív rousseauiánizmus hibájába esnünk, és azt hinnünk, hogy végérvényesen elhagyhatjuk a várost és visszamehetünk az eredeti természetbe. Minden kultúra elidegenedés a természettől. De mégis csak a kultúrában tudja az ember a maga emberségét kibontakoztatni. De a kultúra kiművelődésévei szükségszerűen megjelenik a természettől való elidegenedés és az élet megkövülésének veszélye is. Ebben a feszültségben él az ember. Ez egyszerűen kikerülhetetlen. Ezért sokkal inkább azon fordul meg a dolog, hogy magunk alakítsunk ki egy helyes viszonyt, és az általunk kiművelt kultúrában őrizzük meg a természetet, s megsokszorozott erőfeszítéssel szerezzük vissza azt, amit elveszítettünk... Ez lehet minden kultúrkritika józan értelme."

1

4 Hogy az erőfeszítést illetően mennyire igaza van Bollnownak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az általam jószívvel ajánlott meteforikának is megvannak a maga korlátai. Josef H. Reiholf egy nemrégiben megjelent tanulmányában 1

5arra az érdekes jelenségre hívja fel a figyelmünket, hogy az 1

4 Bollnow: i.m. 55. 1

5 Öko-Moden, Neue Rundschau, 1998/3.