Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Mariska Zoltán: Morálfilozófiái paradoxon Nietzschénél

szeri emberhez, aki számolja hetvenöt forintját, és ötvenegynél abbahagyja, mondván, ha eddig megvolt, megvan ezután is. S ha ezt a bizonyos olvasót valaki figyelmezteti, be kellene fejezni a számolást, le kellene hatolni az adott gondolkodás mélységeibe, akkor az érvényes közhelyek valamelyikével védekezik kényelmességét és önzését igazolandó. (Ne feledjük Schlegel gúnyos megjegyzését Leibnizre vonatkozóan. Szabadon idézve: ha Leibniz csak szemüveget készíttetett Spinozával, s nem csináltatott a szemüveghez egy másik szemet is, az nagy baj, mert így Leibniz egyszerűen nem tud bepillantani a filozofálás spinózai mélységeibe.) Senki sem áiiítja, hogy jobban érti Nietzschét bárki másnál. Azt azonban igen, hogy Volker Gerhardt Nietzsche-könyve alapján a fenti elvek többé-kevésbé igazolhatók. Álláspontom bizonyítását az utolsó ember morális fertőzöttségének oly sokat hangoztatott Nietzschei gondolatával és az ezt bemutató gondolatok elemzéssel kezdeném. (Nietzschét mint Filozófust, Gerhardtot mint Szerzőt emlegetem. ) Ha van kényelmetlen tézise Nietzschének, akkor ez az. Senki sem szereti, ha azt mondják rá, a kor emberére, hogy rólad szól a mese, te vagy az utolsó ember, és te vagy morálisan fertőzött. Úgyhogy meg sem sértődünk, legfeljebb teoretikusi problémaként fogjuk fel azt, amit pedig Nietzsche nagyon is a gyakorlati-kísérletező filozofálás jegyében fogalmazott meg mindenkori olvasói számára, akik között ott vannak a jövendő filozófusai, az a Mi, melyek a konkrét megszólítottak Nietzschénél. Vegyük észre, mennyire kényelmetlen hallani a nyájemberre, a tömegemberre, a mellnélküli emberre vonatkozó fejtegetéseket! Legfeljebb annyit tehetünk védekezésül - anélkül, hogy végiggondolnánk magukat az elveket -, hogy a demokratizmus közéletiség moráljának nevében érdekes, de pusztító, tehát ártalmas, de hála Istennek csak teoretikus problémának fogjuk fel, s igazából eszünkben sincs magunkra vonatkoztatni a tömegember nietzschei kritikáját. Gerhardt megismétli Nietzsche az élet alapvető megváitoztaíhatatlanságára vonatkozó tézisét. Nem kap azonban megfelelő hangsúlyt ezen tézis alapvető kritikai mozzanata. Nietzschénél az érzékiséggel szembeni ellenséges érzület a halálos, az aszketizmus van halálra ítélve. A Filozófus tudja, hogy a szinguláris okozat tagadásával a létezés változásaiért az egyedi létező nem tehető felelőssé, hiszen mindössze csak arról van szó, hogy az illető egyed mint létező egyszerűen ilyen. Nem Nietzsche a fatalista, hanem aki eljut odáig, hogy utolsó emberként saját érzülete, saját habitusa ellen támad, s általánossá vált moráljának ideológiáját nyomatékosan hangoztatja, s még el is hiszi. Az igazi kérdés tehát az, hogy a Szerző miért mossa egybe szövegében a szinguláris okozatiság tagadását és az individuális felelősség elutasítását, így ahogy van. Nietzschénél az ember a maga létezéséért nem tehető felelőssé. (Miért? Tehető?) Más oldalról az individuum morális felelőssége óriási: hiszen a szellem embere, teve, oroszlán vagy gyermek éppen a másra 56