Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)
Thiel Katalin: Az „antropológiai alapállás" megvalósítási kísérlete Hamvas Béla életművében
szó elhatározássá érik), s a gondolatot tettnek kell követni (realizálás). Ez azonban korántsem ilyen egyszerű. Az ember ugyanis hétköznapi életében többnyire mindig cselekvésben van. így magát a cselekvőt kell ráébreszteni saját belső válságára, és szembesíteni inautentikus vonásaival (Kierkegaard: esztétikai és etikai stádium), ezért - mondja Hamvas - a cselekvőből kell kiindulni, azaz „az áttörésnek a megvalósításból kell a szó felé történnie. [...] Ha az ember a helyeset megteszi, a szót is érteni kezdi, amely a tettben él. Elkezdi érteni, hogy a tett nem egyéb, mint a szó aktivitása" 2 3 - írja. Az ember Hamvas szerint nem is tehet egyebet, hiszen élete maga a válság (az egzisztenciális választás állandó kényszere), s ez az egyik ontológiai elrugaszkodási pont, mely egyben kiindulópont lehet a helyes életvezetés megvalósításához. Nincs más választás, a válságot teljes egészében vállalni kell. (Kierkegaard: kétségbeesés akarása.) A „Mágia szutrá"-ban így utal erre: „A szót, hogy tett legyen, be kell váltani (válság, átváltás). Itt van a nehézség. Azt hogy mit kell tenni tudjuk, de a beváltás ereje fölött nem rendelkezünk. A szó és a tett között a közvetlen kapcsolat megszakadt és életünket kettészeli." 2 4 A kiindulás tehát valahol a kettő (szó és tett) között kell, hogy legyen. Ezt nevezi Hamvas „középhely"nek. Ez a középhely az emberben van, s természete szerint összetett, hiszen nem lehet a kiindulás csak szellemi természetű (pl. idea), de nem lehet pusztán anyagi természetű sem (pl. matéria) mert akkor mindkét esetben valami ,külső' kiindulást választottunk. Az a kiindulási pont, melyet Hamvas választ nem más, mint a szubjektum belső világa, ahol egyszerre adottak az anyagi és a szellemi természetű vonatkozások. Az ember egyszerre test és lélek, érzékelő és gondolkodó lény. Hamvas azonban nem pusztán az érzékelést, illetve a gondolkodást választja, hanem Jakob Böhme nyomán úgy fogalmaz, hogy „a közép" az egy olyan közös fundamentum, amelyben az ember ősi, kezdeti primordiális állapotának „rongáltsága" összegeződik szellemi, lelki és testi értelemben egyaránt. A „rongáltság" fogalmával akar utalni arra, hogy sem szellemi, sem lelki, sem testi értelemben nem vagyunk tökéletesek, a krízis mindhárom vonatkozásban adott. Más szövegekben a rongáltság szinonimájaként a „létrontást", illetve a „korrupciót" használja, ami tulajdonképpen ugyanazt a krízisszituációt jelöli. Hamvas arra a következtetésre jut, hogy Jakob Böhme az egyetlen, akinél mindhárom „rongáltság" egyaránt hangsúlyt kap, s akinél a létezés „lefokozódásának" (létrontás) magyarázatában egyaránt érvényesül a hindu, a héber és a kínai hagyomány. E tanítások ugyanis vagy a ,,,szellem lázadásávaV (bűn), vagy a „lélek megzavarodásávaV (őrület), vagy a „test rongáltságával" (betegség) magyarázták az emberi élet visszájára fordulását, míg Böhme összekapcsolta a hármat. Többek között ezért is tekintette Hamvas egyik mesterének Böhmét, s e felfogását át is vette. 2 5 Azt a kiindulási alapot,
