Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)
Gyenge Zoltán: A nyárspolgáriság dicsérete - avagy erény: „csöndesen ülni a mocsárban"
megfelelés minősít valakit erényesnek vagy erény nélkülinek, ,Jó"-nak vagy „rossz"-nak. Az erény - itt Nietzsche persze a kereszténység által követelt etikára gondol - mindig az átlagosnak való megfelelést jelenti, a normális az, aki a tömeg elvárását ki tudja elégíteni, aszerint tud élni. A normális nem szeg szabályokat, mindig az éppen kívánatost szolgálja ki, illedelmesen meghúzza magát a tömegben, nem szól, nem kérdez, véleményt is csak akkor alkot, ha már hallotta az éppen elfogadható magyarázatot, ilyenkor azt követi, lelkesen helyesen mindarra, ami éppen szokványos és illő, de erősen helyteleníti a szokatlant, a nem odaillőt, s számára ez mindig az, amit a többség éppen annak nyilvánít: egyszóval nem lóg ki a sorból. (Tisztára alkalmazott!) Ha ez a „jó" és „rossz" - mondja voltaképp Nietzsche - akkor ez végtelenül unalmas, akkor csak arról van szó, hogy (az ő szent állat szimbólumát használva) a kígyó erénynek tartja a hason csúszást, és etikátlannak a sas szárnyalását, egyszerűen azért, mert arra nem képes. A ressentiment embere sem azért nem bűnöz, mert olyan erényes, hanem azért, mert ahhoz is gyáva, hogy bűnt kövessen el. Szeretne bűnözni, csak a félelem visszatartja, nem mer hinni abban, hogy nála van a „lüd király gyűrűje"; gyáva, és gyávaságát erénynek nevezi. Egészen hasonló gondolatokat fogalmaz meg a szofista filozófia több mint kétezer évvel ezelőtt. Kalliklész mondja Platón szerint a következő szavakat: „A gyönge embereket és a tömeget tartom a törvények szerzőinek. (...) El akarják ijeszteni az erősebb, s mindenben tehetősebb embereket, hogy ne törjenek többre, mint mások (...) Ők maguk, mint hitványabbak, boldogan beérik az egyenlő mértékkel." A szofisták szerint tehát a gyenge emberek a törvények alkotói, Nietzschével vagy Kierkegaard-al szólva hozzátehetnénk: azok, akik nem csupán beérik az unalmas egyhangúság közönyével, de igazán abban érzik jól magukat, mert ez a közeg nem vár el semmi többet tőlük, mint a neki való megfelelést, nem kell hát törni magukat, nem kell többre törekedniük, az ő perspektívájukból - és ez nem túl széles - az egész világ egyformának látszik. A Platón által barlang-létnek nevezett - ezt az egyszerűség kedvéért „vakondperspektívának" fogjuk hívni - a kényelmes számukra, ezért roppant zavaró, ha valaki ezt a boldog és unalmas közönyt megbontja, ezt annyira gyűlölik, hogy - Platón szerint - ha tehetik, meg is ölik; ahogy tették azt Szókratészszel. A „vakond-perspektíva" a mindent jelenti a ressentiment emberének, aki csöndesen meghúzza magát, nem dugja ki fejét a mocsárból, talán azért, hogy nehogy kacsának nézzék a vadászok. Ezt a létformát - mivel jónak és kívánatosnak tartja, mindvégig követi, és büszkén erényesnek is tartja önmagát. Soha nem hiszi, hogy mindez „szegénység, szenny és szánalmas élvezet". A nyárspolgár azonban korunk hőse, s ezt Kierkegaard már egészen pontosan tudja. A nyárspolgár ugyanis az akinek - igen bölcsen nincs „én"-