Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Karikó Sándor: A filozófus és az alázat

a veszélye, valamint az igazság egyedüli birtoklásának az igézete. A magabiztosság és a kizárólagosság-igény pedig sok mindenre vall, csak alázatra nem A kérdés tehát, melyet némiképp részletesebben kívánok megvizsgálni, a következő: jogos-e a filozófusokkal szemben ez a vád, s egyáltalában miért fontos az alázat problémájával szembesülnünk. * Az alázat misztériuma Sajnálatos tény, de az alázat fogalmáról, mibenlétéről s jellemzőiről ma még igen keveset tudunk. Ezen a téren a filozófiának és az etikának komoly adósságai vannak. A filozófusok és etikakutatók többnyire érintőlegesen tárgyalják e fogalmat, csupán kisebb-nagyobb fejezeteket szánnak vizsgálatára. Amíg beható kutatás jön létre például az erkölcsi szabadság, az igazságosság, a szeretet stb. kérdéseiről, az alázat-problematika már nem vált ki különösebb érdeklődést, s ennek megfelelően szerény, kevésbé meggyőző ismeretanyaggal rendelkezünk. A tudományos lemaradás ténye már önmagában indokolja a témára való koncentrálás szükségességét. Ha pedig arra gondolunk, hogy mind társadalmi, mind egyéni szempontból igény van az alázat valamilyen formában történő jelenlétére, nélküle szegényebbek, vele viszont magasztosabb lelkületűek lennénk, akkor könnyen beláthatjuk, miért különösen fontos e témával foglalkoznunk. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, mivel nem azonos az alázat. Számomra nyilvánvaló, a szégyen, az önmarcangolás, a rossz lelkiismeret, a megalázás, a szolgalelkűség, az önbecsülés hiányának jelentései egészen más tartalmakat fejeznek ki, mint az alázat. Gyakori a kishitűség és az alázat jelentésének összekeverése is. Jóllehet közöttük legalább olyan mérvű különbség rejlik, mint az alázat és az elbizakodottság fogalmai között. Ha szabad itt az arisztotelészi „közép"-elméletet alkalmazni, akkor azt mondhatjuk: létezik az alázat, két - ellentétes előjelű — véglettel, az elbizakodottsággal, illetőleg a kishitűséggél. Végül is mi az alázat? Induljunk ki André Comte-Sponville gondolatából. O azt írja: „Alázatosnak lenni azt jelenti, hogy jobban szeretjük az igazságot, mint önmagunkat. (...) Nem annak a megítéléséről van szó, hogy mit tettünk, hanem hogy mik vagyunk. És olyan kevesek vagyunk."

1 Azt gondolom, valóban alapvető feladatunk s felelősségünk felismerni s elfogadni, hogy milyen parányi részei vagyunk az universumnak. Egy ilyen keserű belátásra azután többféleképpen reagálhatunk a/ Hivatkozhatunk Spinoza — általam letargikusnak nevezendő - álláspontjára. Spinoza azt állítja: „Az alázatosság: szomorúság, amely abból ered, hogy az ember a maga tehetetlenségét vagyis gyengeségét szemléli."^