Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Koncsos Ferenc: Az erkölcstanoktatás apológiája

KONCSOS FERENC AZ ERKÖLCSTANOKTATÁS APOLÓGIÁJA Abstract: (The Apology of Teaching Ethics) Since the change in 1989 the impact of the disintegrating world order has become more palpable in the one-time socialist countries. Fundamentalist tendencies which can offer apparent safety in uncertainty are popular in crisis. They also want to exploit education to establish a new moral order. However, in modernity teaching ethics cannot provide the uncertain masses with a consistent order of values. Though - by serving self-recognition - they gratifies practical needs. Through self-recognition moralphilosophical knowledge can help uncertain people to be able to get over the arrogantly pragmatic world of usefulness, and to start to live a life of moral deeds. Visszatérés a modernitás értékeihez A volt szocialista tábor országaiban a 89-es fordulatot követően erőteljesebben mutatkozik meg a 20. század elejétől az egész keresztény tradíciójú világra jellemző tendencia, az erkölcsi világrend totális felbomlása, vagy legalábbis annak látszata. Az első világháborúval véget ért a polgárság, a polgári értékrend kora. A háború után a hagyományos erkölcsi tekintélyek, a vallások és az államok nem tudták visszaállítani az erkölcsi élet általános szabályozását. Pedig törekvésekben nem volt hiány. Nevelési reformok sorozata szolgálta a jövő nemzedéke megformálásának, a teljesebb ember megvalósításának programját, de semmilyen kezdeményezés nem volt képes megoldani a közösségi és egyéni erkölcs összhangját. A polgári demokráciák a tömegszerűvé vált társadalomban a polgári szabadságjogokat próbálták érvényesíteni, az erkölcsi megújhodást az egyéni erkölcs megerősödésétől várták. Törekvésük azonban végső soron a szélsőséges individualizmus terjedését eredményezte azáltal, hogy külső támpont híján az egyént lelkiismereti konfliktusaiban magára hagyta, ezzel az átlagemberben a nárcisztikus vonásokat erősítette. A túléléshez nélkülözhetetlenül szükséges nárcizmus ekkor önnön ellentétébe fordult, magát a túlélést veszélyeztette azáltal, hogy az egyén minden másnál fontosabb szerepet tulajdonítva önmagának érzéketlenné vált a másik ember iránt, gyengítve a szolidaritást és a felelősséget. A diktatórikus államok a közösségi erkölcs